Az olvasatlan írók

Íme, itt van Kosztolányi esete: már megint folyik a vita, hogy egész alakos szobrot kapjon-e vagy sem Szabadkán, illetve igen, kapjon, de hol? Szerintem teljesen mindegy, hogy a szobron miképpen pihennek meg a madarak addig, amíg se Szabadkán, se Vajdaságban másutt aligha kaphatni Kosztolányi-köteteket. Legalábbis én mostanság nem láttam sehol. Magyarországon most adják ki Kosztolányi Dezső összes műveit, de a példányok természetesen az ún. Délvidéken sehol sem kaphatók, vagy ha majd igen, úgyse veszi meg őket senki, mert Kosztolányi ma már csak egy áruvédjegy, akiről sokat lehet beszélni, de olvasni eszükbe sem jut. Igaz, a középiskolákban kötelező olvasmány egyik-másik műve, de hát éppen a kötelezővé tevéssel lehet elijeszteni a fiatalokat az olvasástól. Egyébként az is egy nagy tévhit, mint hallottam, hogy Kosztolányit bárhol másutt annyian olvasnák.

Aki pedig egyébként kiment az Ünnepi Könyvhéten a budapesti Vörösmarty térre, jól láthatta, miből mi nem fogy, és különösen, hogy mi van a vajdasági magyar könyvvel. Természetesen ez nem a vajdasági magyar írók specifikus helyzetéből adódik, hiszen tudjuk jól, éppen az írókat lezsidózók azok, akik semmit sem olvasnak – ettől oly buták, ettől zsidóznak le boldog-boldogtalant, aki nem tetszik nekik. Ám ahogy a vicc mondja: zsidózásra mindig igény van, de újabban arra is igény mutatkozik, hogy az írókkal példálózzanak. Minap azt olvastam, hogy egyik fő politikusunk Herceg Jánost emelte ki, mint a vajdasági magyar nemzeti konzervativizmus jeles képviselőjét. Csak ilyenkor tehetjük fel a kérdést: ugyan mit olvasott Hercegtől, aki anno a szocializmust éltette? (Máskor meg mást… – ha kezükbe vennék a májusi Hidat, tudhatnák.) Mert Herceg Jánost ma alighanem nem olvas pár irodalomtanáron, szakértőn és néhány fanatikuson kívül senki sem, és ez talán nem is véletlen – Herceg János egyszerűen nem számít jelentős írónak, és kész, van ilyen. Ahogyan az én falum szülöttje, Csépe Imre sem, ezért megfontolandó, hogy olykor nemcsak az utcákat kell átnevezni, hanem a könyvtárakat is. Mert ugyan fontos emlékezni, de még fontosabb olvasni.

Sőt, hagyni kellene a fenébe a szobrozást és minden hasonló tevékenységet, és ha van energia, pénz (általában pont ez nincs), akkor inkább a könyvterjesztést kéne támogatni. Meg a könyvkiadást, akár. Közadakozást szervezni egy szoborra példás cselekedet, csak valahol az egész kezd értelmetlen lenni. Lehet, hogy túlzok, s mivel nem vagyok vizuális típus, hát nem is értem, de a szoborállítás gyakran kulturális pótcselekvésnek tűnik. Ha tényleg hárommillió dinárba fog kerülni a vállalkozás (ami egy szobor esetében, meglehet, nem is nagy lóvé), akkor is azt hiszem, hogy inkább a fiatal írópalántáknak kellene a pénzt adni, csináljanak folyóiratot, adjanak ki könyveket. Még az sem baj, ha olvasótáboruk sem lesz – de az némiképp megfontolandó, mert példamutató, hogy ha volt (van) Vajdaságban pezsgés a magyar kultúréletben, akkor az egy-egy folyóirathoz, kiadóhoz kötődött, nevezzük azt Hídnak, Új Symposionnak, zEtnának, Forumnak, Üzenetnek, Aracsnak vagy bármi másnak.

Úgyhogy a politika, ha jót akarna az irodalomnak, s nem csak olvasatlanul kihasználni, talán inkább ezeket a műhelyeket támogathatná.

Szobrot meg állítsanak maguknak és politikustársaiknak. Más úgyse sok marad utánuk.