Racionális cinikusok

Ha úgy vesszük, az ifjú újságíró-palánta teljesen racionálisan gondolkodott, hiszen a média erre tényleg jó, az válik a legismertebbé, aki abban szerepel, inkább, mint a terepen sertepertélő politikus. Ám e hideg számítás mögött nem nehéz felfedezni a cinizmust, hiszen elvben a politika a közösség ügyeinek intézését jelenti, nem pedig az egyéni érdekek érvényesítésének, a karrierépítésnek, a személyes meggazdagodásnak a terepe.

Politikusunk hozzáállásában azonban semmi különös sincs, naná, hogy egy jó politikus ki- és felhasználja a médiát, pont annyira, amennyire az lehetővé is teszi. Ám azt nehezebb felfogni, miért gondolják vajdasági magyar politikusaink azt, hogy miközben azért csak érzékeljük náluk úgy a racionalitást, mint a cinizmust, oly módon állnak kamerák elé, hogy leginkább csak ásítozunk. Röpködnek a nagy szavak (megmaradás, közösség, fejlesztés, támogatás, épül meg fejlődik stb.), de hát tudjuk-látjuk, a világ más részein akadnak olyan politikusok, akiknek akad némi humora, sőt igyekeznek vidámak lenni, csipetnyi viccel oldani a feszültséget, anekdotázni, indián mondásokkal dúsítani a hót unalmas, előre megírt szövegeket. Persze ez nem mindenkinek jön be, de a mieink meg sem próbálják – mintha egy kis tréfa halálos bűn lenne. Állnak feszült, merev arccal a mikrofon előtt, lökik a rizsát, aminek sokszor még értelme sincs, és úgy beszélnek a legapróbb dologról is, mintha a világ sorsa holnap ettől dőlne el. Komolyak, de elég csinált, művi ez a komolyság – vagyis előbb-utóbb azt érezzük, nem is hiteles a beszélő.

Mostanság meg az terjedt el, hogy politikusaink egyre gyakrabban kezdik úgy a mondatot, hogy „én úgy gondolom”. Redundanciának hívják ezt a szakmában, felesleges tölteléknek, amivel csak az idő múlik. Természetesen az élő beszédben van ennek funkciója, hisz addig, amíg csak a szánkat járatjuk, lehet gondolkodni egy értelmes mondaton (akár a folyamatos ö-zés során). De ennek az „én úgy (avagy azt) gondolom” típusú kezdetnek van két másik vonatkozása is. Az egyik, hogy az „én úgy gondolom” azt palástolja el, hogy tényleg a politikus gondolja úgy és azt, nem pedig a pártja. Mert hát ma a jó politikus nem gondol semmi különöset, nem is mer, félti az állását, vagyis azt gondolja, amit a párt gondol, ergo csak felmondja, elszajkózza újra ugyanazt. Hiszen elvben természetesnek vesszük, hogy a másik azt mondja, amit gondol, felesleges hát hangsúlyozni azt, hogy ő gondolja úgy, nem pedig a nagymamája, a szomszédja vagy a pártja. A másik meg az, hogy van ebben az „én úgy gondolom”-ban egy adag arrogancia is, hiszen ott szerepel, hangsúlyosan kiemelve az „én”. Én, én, én, én – ahogyan Gombrowitz kezdi naplóját, csak hát az egyrészt irodalom, másrészt meg irónia. Önirónia.

Én meg hát akkor úgy gondolom, és mondom-írom, hogy a politikusnak nem fog ártani az, ha esendőnek látszik. Hisz úgyis az. Egyszer-egyszer kinevethetné saját magát, ahogyan a bohócok teszik. A humor ugyanis jobb fegyver, mint a csak az ésszerűségre alapozott, kiszámított hidegvérűség. Ami a mieinknél a karót nyeléssel fejelődik meg. Mert azt hiszik, az a komolyság, egy politikus meg legyen komoly, hiszen a hazáért, a népért, a nemzetért küzd álló nap, még pizsamában, fogmosás közepette is.

Mindez azért jutott eszembe, mert belenéztem az olasz kerékpár-körverseny közvetítésébe. Pontosabban nézni nem nagy élmény, bicajoznak négy-öt órát, bár a táj helyenként gyönyörű. Hanem a sportriporterek közben folyton s jóízűen viccelődnek, röpködnek a poénok, ugratják egymást. De olybá tűnik, ama újvidéki sportriporteri iskolára ez sem volt jellemző, s az eredményeket is úgy olvasták fel, mint a legszárazabb gazdasági statisztikai adatokat.