Vajdasági magyar hősök

A fenti idézet nem a XX. század első feléből származik, nem arról van szó, hogy az első vagy a második világháború során egy távoli utazó összehasonlította volna az egzotikusnak tetsző szerb és magyar katonákat. Az idézet az 1990-es évek elejéről való, amikor összeült Kis-Jugoszlávia Védelmi Tanácsa, s e mondatok ott hangzottak el a vezérkari főnök, Života Panić szájából. A szarajevói Dani hozta le a jegyzőkönyveket, s ezen az ülésen arról volt szó – miután már előrelátható volt, Nagy-Szerbiából semmi sem lesz –, hogy kire-mire lehet számítani, ha Horvátország „agressziót” követ el, és hogyan érvényesíthetné katonailag érdekeit a JSZK Bosznia-Hercegovinában is. Ekkor merült fel a kérdés, a szerbiai kisebbségek vajon harcba szállnak-e a jugó hadsereg oldalán, amire következett a válasz, hogy az albánok nem, a magyarok viszont – lásd fenn.

Panić pontosan tudta, hogy aki elszökött (emigrált), az már elszökött. Aki maradt, az meg kiváló ágyútöltelék, jobb is, mint a szerb. Sőt, harcosként dicsérte meg a magyarokat. Hogy szavai mennyire állják meg a helyüket, azt saját tapasztalataim nem teljesen erősítik meg. A háború idejében katonaként az ember mindenféle alakkal találkozott, hősködőkkel és gyávákkal is, jellemzően éles helyzetben aztán összeomlott az idege bárkinek, vagy éppen a tutyimutyinak mondott alakok állták meg leginkább a helyüket. Erről statisztikák nem létezhetnek, csak impressziók maradtak meg mindenkiben.

Panić mindenesetre nemzetkarakterológiai képet festett a vajdasági magyarokról: lojális, szófogadó, alkalmazkodóképes és egyébként bátor népcsoportként jellemzi, mely kész meghalni a hazáért, még ha az nem is a sajátja. Ennek igazságtartalmával azonban megint csak nem tudunk semmit sem kezdeni, olyan általánosítás ez, amit sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudunk. Ugyanakkor az effajta mondatok kerülnek be végül a történelemkönyvekbe. Gondolom, elsőre jó néhány nagymagyar szív dobbant meg az első bekezdés olvastán – csak a kontextust, a már történelminek is mondható szituációt nézve korántsem oly világos és pozitív ez a kép.

Hiszen a vajdasági magyarság (egyik) önképének szerves része az, hogy annak idején, épp akkor, amikor a fenti értekezlet zajlott, fellázadt a háború ellen, a tartalékosok nem tettek eleget a behívóknak. Mármost a szerb hadsereg főnöke azt mondja, az a magyar, aki viszont elment harcolni, jobb volt, mint maguk a szerbek. Egy ilyen zártkörű értekezleten ugyan miért hazudott volna társainak?

Panić már meghalt, sosem tudjuk meg, mire alapozta véleményét. Emlékszem, amikor kitört a boszniai háború, és komplett egységünk javát Krajinába vezényelték, az összes magyar önként jelentkezett a frontra, én is, de egy magyar tiszt engem visszatartott. Arra is emlékszem, hogy egy általános iskolai osztálytársam, akit mentális elmaradottsága miatt még a Néphadseregbe se soroztak be, önként jelentkezett valami szabadcsapatba, de oda sem kellett. Végül a horvátoknál kötött ki, a túloldalon, bátorságával tűnt ki, szerb hadifogságba esett, végül tábornoki rangban szerelték le a horvátok, miután kicserélték mint egyik legértékesebb harcosukat. Ezek (is) mi vagyunk.

Valami furcsa népség, furcsa tulajdonságokkal. Akik szeretnek hősködni, de szeretnek alkalmazkodni is. Akik a többségen belül szeretnek kitűnni, előretörni, de az egyéni lázadókat nem tűrik. Az egyéni hangot sem. A közösségi csordaszellem viszont jöhet. Avagy bégetni lehet sokat s hangosan – de csak a nyájon belül.

Az említett ülést a szerb nemzet atyja, a máig megfellebbezhetetlen tekintélynek számító akkori köztársasági elnök, Dobrica Ćosić vezette. Máig hódol előtte minden szerbiai politikai párt, ellene vajdasági magyar párt még fel sem mert szólalni. Pedig a jegyzőkönyvekből kitűnik, mire-mibe szánta a magyar kisebbséget is – a halálba, lehetőleg. De már erre is csak legyintünk – így van ez, ha egy író politikai funkciót kap. Lehet, hogy íróként még alkot jókat, de gondolkodó emberként végképp elvész. Marad valaminek a kritikátlan szolgálata – a népé, a hazáé, és általában a párté.