Jöttünk, mentünk, láttunk

A ćifuri szó a valamely ex-jugoszláv tagköztársaságból Szlovéniába költözött személyt jelöli. Akárcsak a gastarbeiter Németországban vagy Ausztriában, általában fizikai munkát végez, alacsonyan iskolázott, rosszul beszéli az ország hivatalos nyelvét, nem vesz részt az adott ország társadalmi életében, és állandóan nosztalgiázik. De az őslakos szlovénokkal ellentétben a ćifuri nem panaszkodik, mert tudja, lehet sokkal rosszabb is, hiszen azért jött Szlovéniába, hogy jobban élhessen. Természetesen a ćifuri negatív konnotációval bíró szó, egy „normális”, „igazi” lokálpatrióta szlovén mélyen megveti a jöttmenteket, akik csak az anyagi jólét reményében érkeznek országába, és meg sem próbálnak integrálódni a többségi társadalomba. A ćifurikra ragasztott címkék tehát hasonlítanak a nyugat-európai vendégmunkásokra vagy akár a kelet-európai cigányokra jellemző negatív általánosításokhoz.

De milyenek az „igazi” szlovének a ćifurik szemében? Mit csinálnak a szlovének, míg a ćifurik nosztalgiáznak, azon kívül, hogy panaszkodnak? Például ellentétben a jöttmentekkel, járják a természetet. Ahogy régebben idetelepedett ismerősöm fogalmazott, „alig várják a hétvégét, hogy az isten háta mögötti falucskájukból egy még kisebb, még eldugottabb faluba mehessenek pihenni és hegyet mászni”. Amint Európa egyik legnagyobb síkságáról származóként észre kellett vennem, a hegymászás, és a hegyvidékhez való kötődés általában valóban jellemző a helyiekre, annak ellenére, hogy földrajzilag az országnak csak kevesebb mint egy harmada van az Alpokban, az egész országnak erős alpesi identitása van. A mediterrán mellett – annak ellenére, hogy az országnak mindössze 48 kilométer hosszú partszakasza van az Adriai tengeren, amiből néhány kilométer ráadásul még mindig vita tárgyát képezi Horvátországgal.

Egy Szlovéniától jóval nagyobb ország polgára számára mindez nevetséges lehet, de mi többiek, kis országból jövők, jól tudjuk, egy kis területhez való ragaszkodás és az azzal való azonosulás milyen erős lehet, és azt is, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. A magát szigorúan Közép-Európához tartozónak valló országban idegenként, nosztalgiázó ćifuriként, saját(nak vélt) területéhez görcsösen ragaszkodó kelet-európaiként ha valamit, hát ezt igazán meg tudjuk érteni. És ha ez sikerül, már nem is vagyunk olyan nagyon idegenek – csak épp annyira, amennyire kell, hogy egy kicsit objektívebben, elfogulatlanabbul lássuk, hol vagyunk, kikkel élünk, és mi történik körülöttünk.