Határesetek

Ezen kívánságukat az állampolgárságról szóló törvény is valamelyest megalapozza, amikor kimondja, hogy a kérvényezőnek tudnia kell magyarul „vagy ez alól a törvény alapján mentesül”. A törvény, ahogy egy törvényhez illik, nehezen érthető, de azért vannak a hozzáértő politikusok és tisztségviselők, hogy értelmezzék – gondolnánk. Azonban, úgy látszik, ők sincsenek teljesen tisztában az eljárással, és például a „magyar származás” fogalmának kiterjedésével. A szerb médiumokban is kétértelmű nyilatkozatok hangzanak el, például Pásztor Bálint képviselő szerint azok a vajdaságiak, akik beszélik a magyar nyelvet vagy volt olyan felmenőjük, akik egykor magyar állampolgárok voltak, kérvényezhetik az egyszerűsített honosítási eljárást, hozzátéve, hogy minden őshonos vajdaságinak ugyanannyi joga van magyar állampolgárságot kapni, mint neki. Ez azt jelentené-e csak, hogy egy vajdasági szerb, aki beszél magyarul, lehet magyar állampolgár, vagy azt is – a „vagy” másik oldalán –, hogy az a vajdasági szerb is kaphat magyar állampolgárságot, aki nem beszél magyarul, de volt magyar felmenője. Ha viszont ennyire tágan értelmezzük a törvényt, akkor igazságtalanság lenne például egy novi pazari, magyarul kiválóan beszélő polgárnak csak azért nem adni magyar állampolgárságot, mert nem Vajdaságban született.

Azonban a belgrádi magyar konzul, Szlanyinka Anna azt állítja, egy magát szerbnek valló egyén is kaphat magyar állampolgárságot, ha beszél magyarul, majd kijelenti, hogy fontos a magyar felmenők visszavezetése és a magyar nyelv ismerete is. Tehát az első mondatának az értelmezése szerint a novi pazari magyarul beszélő magyar állampolgárság iránti kérelme pozitív elbírálásban részesülne – a második mondata szerint már nem biztos, mert nem tudjuk, mennyire fontos a magyar nyelv ismerete: csak fontos, vagy nélkülözhetetlen?

Ezek egyáltalán nem érdektelen kérdések. Mert nemzeti önérzet ide vagy oda, a magukat „egyértelműen” magyarnak valló szerb állampolgárok is valamiféle pragmatikus okból (is) kérvényezik a magyar állampolgárságot. Ha pedig a törvény kimondja, hogy nem szükséges magyarnak éreznie magát annak, aki föl kívánja venni a magyar állampolgárságot – ami a nemzetközi színtéren is teljesen elfogadott gyakorlat –, akkor miért ne tenné? Eleinte valószínűleg nem sok ilyen „problémás” ügyfél lesz, de az eljárás népszerűségének növekedésével, az információ elterjedésével biztosan növekszik azoknak a száma, akik nem vajdaságiak és/vagy nem beszélnek magyarul, mégis magyar állampolgárok szeretnének lenni. Mi legyen velük? Létezik vajon, hogy a magyar törvényhozás nem számolt ezekkel a „határesetekkel”? Vagy annyira bőkezűen osztogatja a magyar állampolgárságot, tekintettel nemcsak a határon túli magyarokkal szembeni évszázados igazságtalan bánásmódra, hanem a magyarok egyre inkább csökkenő számára is, hogy ez a „hibaszázalék” be van kalkulálva? Ha minden jól megy, illetve ha Szerbiában továbbra is minden rosszul megy, akár egy éven belül magyar nyelvtanfolyamok fognak nyílni Vajdaság-szerte, és akár a tartományon kívül is. Amire lehet, hogy nem ártana a pongyolán fogalmazó politikusoknak, köztisztviselőknek és törvényhozóknak is beiratkozniuk.