Régiesen újító, egyformán egyedi

De mi is valójában ez a nálunk is egyre inkább elterjedt hipster szubkultúra, illetve divat? Kik egyáltalán a hipsterek, és mit keresnek Szerbiában? Amíg egy ismerősöm ujjal nem mutatott egy vastagkeretes szemüveget viselő, vászon reklámszatyrot lóbáló bubifrizurás fiúra a repülőtéren, hogy na, ő hipster, nem tudtam összekötni a szubkultúra nevét az ezt a bizonyos öltözetet viselő emberekkel. És nem is könnyű, hiszen ellentétben a régebben nálunk dívó, sokkal uniformizáltabb szubkultúrákkal (a ’90-es évek „dizelásaitól” napjaink emósaiig), a hipsterek nagyon sokféleképpen néznek ki. A lényeg viszont egységes: minél „lazábban”, kreatívabban ötvözni az elmúlt évtizedek divatcikkeit a korunkbeli ruházattal. Egyfajta anti-divat ez.

Habár elvben szimpatikusnak tűnik a divat diktálta keretek tudatos elutasítása, a hipsterek kinézete pedig művészi, egyéni lehet, azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy ha egy stílus tömeges, akkor az csakis divatnak nevezhető, anti-divatnak semmiképpen. Tehát mint minden divat, a régi és új ruhadarabok vegyítése, például a fehér zoknira húzott simicipő, a szűk farmer, a flitteres nadrágszíj, a föliratos szakadt póló, a selyemsál, a félig borotvált félig hosszúra hagyott frizura is csak korlátok között, részleteiben lehet egyéni, és csupán egy bizonyos kontextusban nyer értelmet.

A II. világháború előtti Egyesült Államok, az akkori dzsessz rajongóinak egy csoportja találta ki ezt a stílust magának. Ők voltak a „fehér négerek” – olyan közép- vagy felsőosztálybeli liberális fiatalok, akik az életet szerintük jobban élvezni tudó feketékhez akartak hasonlítani, mind lazább erkölcsi normáikban, mind életvitelükben, mind beszédmodorukban. Az idő múlásával a stílus feledésbe merült, aztán a 2000-es években Amerikában és Nyugat-Európában módosított formában újra életre kelt. Amiben a maiak hasonlítanak a ’40-es évek hipstereihez, az az, hogy ők is bizonyos értelemben a társadalom kiváltságosai, származásukból, illetve iskolázottságukból adódóan, valamint anyagi helyzetük és értelmiségi pozíciójuk miatt. Mind a „régi”, mind az „új” hipsterek ezeket a kiváltságaikat igyekeznek leplezni, látszólag eldobni – nem anyagi vagy neveltetésbeli, hanem társadalmi fölsőbbrendűséget mutatva ki helyette: a hipsterek „fölötte állnak” annak, hogy drága ruhákat vásároljanak, ruhadarabjaikon azonban például olyan föliratok olvashatóak, amelyeket csak azok érthetnek, akik elolvasták azt a ritka könyvet vagy megnézték azt a művészfilmet, ahonnan az idézet származik. Tehát nem lehet akárkiből hispter.

Annak ellenére, hogy bizonyos tekintetben művinek, sőt álságosnak mondható a hipsterek ruhái mögött rejlő ideológia, a sokszínűség mindenképpen jólesik a szemnek. Egy olyan társadalomban, ahol a gazdagsággal való dicsekvés, az anyagi jólét mutogatása a norma, Belgrád vagy Újvidék utcáin élénk színfolt lehet egy fél arcot eltakaró napszemüveg, egy, a naftalinból előszedett virágos kartonruha vagy egy művirággal díszített kalap.