A mandarinközönség megbecsülése

Mit értünk mandarinközönség alatt?

– Azt szoktam mondani, hogy a költészet a mandarinoknak a szórakozása. Amikor azon nyafogtak írótársaim, hogy a versnek nincs olvasótábora, akkor én mosolyogtam, mert régen sem volt. Amikor meghirdették az Olvasó nép szlogent, a legnagyobbat annak kellett volna nevetnie, aki kitalálta ezt, hiszen olvasó nép nincs. Olvasó egyedek vannak – te olvasol, én olvasok, ő olvas, mi olvasunk, ti olvastok, ők olvasnak. De, hogy egy nép olvas, olyan nincs. Egy nép nem olvas, egy nép dolgozik, él, küzd. És már akkoriban sem olvasott a nép, amikor ilyen szlogeneket kiáltottak világgá, csak a propaganda tett úgy, mintha valóban azt tenné. Verset sem olvastak többen, mint manapság, csak hiánygazdaság volt az irodalomban is – mint abban az időszakban az élet minden területén –, így kevesebb verseskötet jelent meg, mint manapság, és azokat többen elolvasták. Amikor a rendszerváltozás után megijedtek az emberek, hogy most kevesebb versolvasó van, akkor mondtam, hogy – nincs. Csak ma már nincs jelen ugyanaz a hisztéria sem, mint amikor egy évben megjelent öt vagy tíz kötet, és akkor azokat mindenáron be akartam, be kellett szereznem és el kellett olvasnom. Ez megszűnt, és most mindenki maga választhat, maga dönthet arról, hogy olvas, vagy nem olvas verset. A vers, a líra az a műnem, amelyik a legközelebb áll a zenéhez. Itt nem kell történetet mesélni, nincsenek sztorik, nincsenek szórakoztató mozzanatok, itt igazán fel kell feszegetnie az embernek a felszínt ahhoz, hogy valamit elérjen élményként. Erre értettem a mandarinok elfoglaltságát is, mert bizonyos műveltség alatt nem is lehet verset olvasni.

Ön mandarinnak érzi magát?

– Hát a magam szempontjából nyilvánvalóan mandarin vagyok, mert van egy bizonyos ízlésem. Ha valaki úgy alszik el, hogy komolyzenét hallgat közben, és úgy állítja be a rádiót, hogy még hatvan percig az szóljon, akkor nyilvánvalóan más reflexekkel él. Nem nagyon járok moziba, de ha filmet nézek, akkor sem tudom megnézni ezeket a csihi-puhi filmeket, zsigeri ellenérzésem van a különféle sorozatokkal és nagy vetélkedőkkel szemben, beleértve a zenei és egyéb versenyeket is, amelyek most nagyon divatosak az országban. Én életemben nem szavaztam senkit se be, se ki sehonnan sehová. Az én világom nagyon szűk, és ebbe csak nagyon érzékeny dolgok tudnak behatolni és bele is tartozni. Talán ezért van az, hogy a politikától, a különböző pártoktól, azok programjaitól is irtózom, én nem jártam ki tüntetni a Kossuth térre, és nem jártam ki tüntetni a Kossuth tériek ellen, nem jártam ki demonstrálni sem a melegek mellett, sem a melegek ellen, sőt az írásaimba sem vagyok hajlandó beengedni ezt a részét a világnak. Ez valamiféle elefántcsonttorony-viselkedés, elefántcsonttorony-szindróma lehet a részemről; ha már élnem kell ezt a világot, akkor legalább valóban azt a részét éljem, amelyik a minőségibb, amelyik a finomabb, az esztétikailag definiálhatóbb, körülírhatóbb részéhez tartozik.

Miért mandarinok, s miért nem inkább körték, uborkák, barackok?

– Mert a mandarinok azok, akik tudomásom szerint a kínai társadalomban azokhoz a műveltebb réteghez tartoztak, amelyek nem részt vettek az eseményekben, hanem azoknak megfigyelői, esetleg irányítói voltak. Én mandarinon nem a tolvaj, hatalomkiszolgáló hivatalnokréteget értem, hanem az értelmiséget… Az irányítás részét elhagynám, inkább egyfajta kontemplatív pozíciót választok magamnak. Tehát ez nem a gyümölcsre vonatkozik elsősorban, hanem egy viselkedésformára.

A mandarin nyelv jut minderről eszembe…

– Annyiban nincs messze az igazságtól, hogy a mandarin számomra az, amiből kevés van, ami választékos, ami az igényesség felé tolódik el, nyitott az értékek irányában és az értékek befogadása felé; és nem pedig a populáris kultúra felé tendál. Nem a közönségízlésnek megfelelő értékeket akarja a magáénak tudni, vagy birtokolni.

A nagypolitikai erővonalak mentén manapság a magyar irodalom is teljesen kétpólusúvá vált. Amennyiben része ennek az irodalmi életnek, akkor hogyan tudja mégis függetleníteni magát ettől?

– Én tragikusan nem tartozom egyik pólushoz sem, és nem is tartom a magam részére egyik pólus intencionálását sem kötelezőnek – és ugyanígy vagyok a kánonokkal is: sem betartani, sem elfogadni nem tudom, nem akarom őket. Úgy gondolom, hogy valamikor tévúton jártam, amikor azt hittem, hogy az igazság középen van. Egy időszakban ugyanis ez volt a meggyőződésem, úgy hittem, hogy az igazságot valahol középen kell képviselni. Régen könnyű volt az igazságot keresni a kétpólusú rendszerben, amikor az államszocializmusban éltünk, mert akkor voltak ők, az elnyomók, és voltunk mi, az elnyomottak, akiknél az igazság volt. Amikor megalakultak a pártok, amikor elindultak a jobboldali és baloldali mozgalmak, akkor önkéntelenül is el kellett döntenie az embernek, hogy hova álljon. Akkor én középre próbáltam állni, a centrumba – ami akkor még nem volt –, mert azt gondoltam, hogy az igazságot majd a kettő között fogom megtalálni. Ez azonban egy nagyon naiv gondolat, hogy az igazság a kettőnek az eredője lenne: a jobbnak meg a balnak, a rossznak meg a jónak, az építőnek és a rontónak/rombolónak. Később aztán keserves tapasztalatok után rá kellett jönnöm, hogy az igazság soha nincs középen, mindig vagy egy kicsit balra, vagy egy kicsit jobbra esik onnan. És igen, előfordul olyan is, hogy az igazság nagyon jobbra vagy nagyon balra van. Ezért aztán ki kellett alakítanom magamnak azt a szabadgondolkodói, értelmiségi szerepkört, amelyiknek, ha az igazságot keresi, mindig oda kell álljon, ahol az igazság van. Ha az igazság az adott pillanatban baloldalon van, akkor oda, ha jobboldalra esik, akkor pedig oda kell állnia. A különböző lapokban való publikálást pedig nagyon egyszerűen oldottam meg. Egy-két, számomra szélsőségesnek tűnő hangvételű újságot kivéve minden folyóiratnak, minden irodalmi orgánumnak adok írást, amennyiben igényt tart erre. Tehát nem döntöm el, hogy a liberális szellemiségű lapokat támogatom az írásaimmal, vagy éppen a konzervatív jellegűeket. Nem is lehet ezeket pontosan meghatározni, nincsenek jó kategóriák. Jellemző módon egy alkalommal arról volt szó, hogy egyszerre leszek tárcaírója a Magyar Nemzetnek és az Élet és Irodalomnak, ez pedig nyilvánvalóan két teljesen különböző politikai platformon lévő sajtóorgánum. Aztán valami oknál fogva – nem rajtam múlott a dolog! – a Magyar Nemzetnél nem jött össze ez a kezdeményezés, de nagyon példamutató lehetett volna, ha ugyanaz a szerző két radikálisan ellentétes állásfoglalású lapban közli a műveit. Ez szemléltethette volna azt is, hogy az irodalomnak van egyfajta semlegessége, egyfajta politikamentessége, politikán kívülisége.

Könyvkiadók panaszkodnak nagyon gyakran manapság, hogy a szépirodalom a perifériára sodródott, és nagyon sokszor nem tudják bejuttatni sem a könyveiket a nagy terjesztői láncokba. Fontos az, hogy egy-egy könyv hetvenezer példányszámban jelenjen meg, vagy elégedettek lehetünk a háromszáz kinyomtatott darabbal is?

– A kiadó szempontjából nyilvánvalóan a hetvenezres példányszám sokkal fontosabb, mint ha háromszáz vagy háromezer példányban jelenik meg egy könyv. Üzleti szempontból előbbi a sokkal kifizetődőbb. A valódi irodalom azonban igazából nem üzlet, és azt hiszem, hogy soha nem is lehet az. Egy-egy kampánnyal meg lehet oldani, hogy egyes könyveket nullszaldósra felhozzanak, de valószínűleg ez sem nagyon működik. Az irodalom tehát befektetés, ezért nem véletlen az sem, hogy a könyvekre pályázniuk kell a kiadóknak, és nem a saját büdzséjükből teremtik elő egy-egy dráma- vagy verseskötet fedezetét. A kiadó azonban már eleve számol a veszteséggel, de művészetnek akkor is lennie kell, ha önmagát nem képes eltartani. Akkor sem lenne képes eltartani önmagát, ha ezt az egész országot átnevelnénk. Ez csak valamiféle maoista átnevelő táborokban lenne elképzelhető, és egy-két évszázad kellene ahhoz, hogy reggeltől estig csak olvastassunk az emberekkel, és különféle esztétikai művekkel tápláljuk a világot. De hát akkor ki készítené el a teniszlabdát, ki termelné meg a golyóscsapágyat? A társadalomban mindenki betölti a maga helyét, és az igénye szerint fogja – ha bemegy egyáltalán a könyvesboltba – a polcról leemelni a maga számára szükséges olvasmányokat. Ez a mandarinlogika, mert tudomásul kell vennünk, hogy a művészet az értelmiségnek, a keveseknek, a kiválasztottaknak a privilégiuma. De az értelmiségnek is nagyon sok fajtája van, és az olvasó része pedig többnyire az író értelmiségből kerül ki, csak kis hányadát képviseli ennek az egyéb értelmiség, bármilyen furcsa legyen is ez. Summa summarum: oda jutunk, hogy az írók maguk olvassák egymás műveit. De én még tulajdonképpen ezt sem tartom bajnak, hiszen a mű megléte az, ami igazán fontos. Utaljunk vissza a századelőre, amikor József Attila Nagyon fáj című kötetéből a kiadás első napján összesen öt példányt adtak el, a kiadó pedig megbízott egy eladót, ügyeljen arra, hogy a szerző ezt ne vegye észre. A kereskedő hol elvett öt példányt a polcról, hol kitett tízet, hogy a közelben legyeskedő József Attilának úgy tűnjék, mintha fogyna a könyv. Ma pedig a Nagyon fáj című kötet egyike a legkeresettebb és legmegbecsültebb, legtöbbre tartott József Attila-műveknek. De hát ugyanígy beszélhetnénk a Nyugat megjelenési példányszámáról, vagy a Holnapról, amelyiknek a második kiadása szinte el sem kelt. Ha utánanéz az ember, felakad a szeme az adatok láttán, pedig most meg már mindez irodalomtörténeti hivatkozási alap. Szerintem távolról sem az határozza meg egy-egy mű értékét, hogy hány példányban fogy el a boltban, vagy hány példányban nyomtatják ki. Ez mindig a kiadói szempontok függvényében áll, és persze nagyban függ attól is, hogy mennyi pénzt invesztálnak bele, és mennyi pénzt akarnak kivenni belőle. Találkoztam már olyan irodalomtörténésszel is, aki egy idelátogató friss Nobel-díjassal beszélgetett valamelyik Könyvhéten, és utána szégyenkezve mondta nekem: „ne haragudj, hogy ezzel a bestsellerszerzővel ültem egy asztalnál, de hát ez nekem is pénz”. Tehát, nem biztos, hogy attól, hogy valami nagy példányszámban kel el és nagy palávert vernek körülötte, irodalmi értéket is képvisel, hiszen elképzelhető, hogy nyomtalanul tűnnek majd el azok a könyvek, amelyek most azt a látszatot keltik, mintha a kelendőségük okán az irodalmi súlyuk is nagyobb lenne, mint az egyéb, sok esetben sokkal jobb, most még kallódó műveké.

Produkált is már kiváló példákat is erre a történelem. Ady említi egyik publicisztikájában José Echegaray y Eizaguirre spanyol drámaírót, aki később politikai pályára lépett, és az írást olvasva kedvem támadt elolvasni az eredeti műveket. Azonban hiába kerestem a könyvesboltokban, semmit sem találtam tőle. Echegaray 1904-ben kapott Nobel-díjat, s ma már, amikor a könyvei után érdeklődtem az antikváriumban, hülyének néztek, és azt mondták, hogy „ilyen író nincs” is…

– Jelenkorunk nagyon gőgös, és úgy gondolja, hogy az ő értékítélete fogja meghatározni hosszú évtizedekre, évszázadokra a művészetek létét, egy-egy mű értékét, érvényességét. Hogy ez mennyire nincs így, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan alkotók hiányoznak ma még hivatkozási alapként is az irodalomból, mint például Weöres Sándor, Vass István vagy Pilinszky János, és még sorolhatnám. Hova tűntek ezek a nagymesterek irodalmunk jelenéből? Helyettük pedig középszerű, negyedosztályú figurákra hivatkoznak az irodalomtudósok, és maguk az írók is. Megpróbálják felborítani az értékrendeket, de akármennyire is hadakozzanak ellene, ez idővel helyre fog állni, és a jelen – adott esetben – rossz ízlését remélhetőleg korrigálja majd az idő.

Mikor folytatódik a Papírváros regényciklusa?

– Jelentem, most nagyon jó kilátásaim vannak a regényciklus folytatására. A sok fölvállalt közül most már csak egyetlen nagyobb színházi megrendelésem van, ez pedig az Újvidéki Színháznak íródó Óz, a nagy varázsló című, kétfelvonásos mesemusical, amelynek most írom a dalait. Én fordított módszerrel dolgozom: előbb írom meg a dalokat, és utána teszem mellé a szövegkönyvet, a történetet. Kijelöltem a megfelelő helyeket a storyboardban, a meghatározó pontokat, a dalok tematikáját, és nemrég kezdtem el a dalszövegeken dolgozni. Ha minden igaz, akkor karácsonyra, ha kevésbé igaz, akkor az év végére igyekszem elkészülni a szövegkönyv véglegesített változatával is. Utána fogok hozzá a Papírváros harmadik részéhez. Ez azt jelenti, hogy egy nagyon nagy, nyomasztó adósságot, ha nem is tudok le teljesen, de legalább egy részét megoldom, bepótolhatom, hiszen a Papírváros egy ötrészes regényfolyamnak indult. Tehát még további két rész hátralesz akkor is, amikor a harmadikat befejezem. A regényíráshoz talán még a drámaírásnál is több türelem, nyugalom és főleg idő kell. De ezt mindenképpen megcsinálom. Most a Bárka című folyóiratnak írok rendszeresen egy blogot, de azt az idén befejezem, tehát annak vége. Elég volt már: egy éven keresztül csináltam, és belefáradtam, becsülettel ledolgoztam, amit Elek Tibor főszerkesztő kért tőlem. Az Irodalmi Jelen című internetes újságnak is írok egy versblogot, lassan már fél éve csinálom ezt is, és abban állapodtam meg a lappal, hogy január elsejével azt is befejezem. Így hát két folyamatos „musz munka” súlya alól szabadulok föl egyszerre, ami azt jelenti, hogy többet tudok majd magammal foglalkozni. Nagy megterhelés az, hogy minden héten egyszer, kétszer vagy háromszor adnod kell bármilyen anyagot, akármilyen állapotban is vagy, valahova. Tárcaíróként ezt tapasztaltam annak idején több helyen is, és nem véletlen, hogy épp a Göncölszekér című kötetem, amelyik a könyvhétre jelent meg, jórészt a Magyar Hírlapnak írt tárcáim gyűjteménye. Reményi József Tamás szerkesztő kisprózákként adta közre ezeket a szövegeket, mert szerinte többek voltak, mint irodalmi tárcák, novellaértékű írásoknak tartja ezeket.

Némelyik írás abban a sorozatban valóban túlmutatott egy-egy szokványos tárca keretein…

– Csak azokat a tárcákat hagytam benne a kötetben, amelyekről én is úgy gondoltam, hogy elérik az irodalmi – hívjuk talán Petelei István módján rajznak – kisnovella, mondjuk, a rajz szintjét.