Végtelennek tűnő ideig tartó sorban állás, türelmetlen kiszolgáló, hibás termékek, veszekedések… Mindennapjaink részei, szinte el se tudnánk képzelni az életet e bosszantó intermezzók nélkül. Mindez azonban hatványozottan dühítő, ha nem a postán, a városházán, az adóhivatalban szembesülünk pökhendi, nemtörődöm kiszolgálókkal, titkárnőkkel és egyéb személyzettel, hanem a „privátoknál”. Ahová önszántunkból jövünk, az igényelt termékért vagy szolgáltatásért pénzt adunk, a vállalkozó ebből él, tehát elvárható, hogy készségesen kiszolgálja a „hölgyeket” és az „urakat”. Nálunk azonban ez sem működik tökéletesen. „Balkán” – intézik el a dolgot sokan egy-egy legyintéssel.

Valóban. De néha azért akadnak kivételek. Miután több ezer dinárt fizettem egy szolgáltatásért Szabadkán, az üzletben azt ígérték, a zombori üzletükben kiadott számlát másnap megkaphatom. Az ominózus másnapon azután az illetékes hölgy közölte, hívjam a másik üzletet, ami nem Szabadkán, hanem Zomborban van és majd ők postázzák nekem a számlát. Miután felhívtam Zombort és elmondtam, miről van szó, az ottani pénzügyes hölgy a fülem hallattára hívta fel szabadkai kolléganőjét és közölte vele, hogy a vevővel így nem lehet viselkedni, nem dobáljuk oda-vissza, hanem segítünk neki.

Utólag még kétszer visszahívott és elnézést kért kolléganője minősíthetetlen, korántsem profi hozzáállása miatt.

Tudom, hogy csak egy kivétel, de azért mégis megtörtént. Magas a fal, de azért itt-ott Európa beszivárog hozzánk. Ezúttal Szabadkára, „Európa kapujába” Zombor felől érkezett egy kis adag.

A minap mesélte kollégám, miként jutott egykoron néhány bélyeghez. Tényleg – adódott rögtön a kérdés –, vannak még bélyeggyűjtők? Hiszen levél is alig, azon is valamilyen bélyeghelyettesítő pecsét. (Igaz, hallom, a nyomda mégiscsak nyomtat.) És az öngyújtók korában akad-e gyerek, aki gyufacímkét gyűjtöget? Aligha, mert ugyan mit kezdene az igénytelen reklámképekkel? Régen városok, állatok s ki tudja még milyen képek díszítették a gyufásdobozt. Lehetett cserélni, esetleg a szerencsére bízni a gyűjtemény sorsát, magyarán: elnyerni másoktól vagy elveszíteni az állomány egy részét. Miként a sportképeket (sportolók portréit) is, amelyek valamilyen édesség csomagolásában lapultak. Csokoládét pedig akkoriban még a gazdagabbak sem csokoládéval ettek. Ám semmilyen reklám (ugyan milyen úton is tömték volna agyunkba?) sem lehetett hatékonyabb a kis képeknél.

A régi pénzeket – belőlük rendszerint több volt, mint a használatban lévőkből – különböző játékokban rendszerint csak elnyerni lehetett. Tiltották is a tanítók a pénzezést, valószínűleg nem a nagy alumínium Horthy gurítgatása miatt, hanem inkább a hazárdjáték nem illett bele a nevelési koncepcióba.

Hogy milyen lehetőség maradt mostanra? Talán a kiszolgált mobiltelefonok szolgálhatnak gyűjtés tárgyául, esetleg a számítógépek, de a sajátos Commodore vagy az Atari után már azok is dobozzá egyszerűsödtek. Tudom, a pénzgyűjtés dívna igazán, abból meg alig jut; akinek pedig sok van, annak egyetlen bankkártya is kielégíti gyűjtőszenvedélyét.