Dél-Amerika bevezető helyett

Mehettem volna világgá, még a hamuba sült pogácsát tarisznyástól is a nyakamba akasztotta volna édesanyám, erre mi történik? Lemegyek Újvidékre, mert a barátom sürgősen állást és karriert kínál, miközben én már, mint a Magyar Szó ösztöndíjasa, az akkori főszerkesztő legnagyobb megdöbbenésére, nem vállalom az újságíró pályát. Inkább visszafizetem az ösztöndíjat. Nem értette a szándékot, és nem hitt a fülének, szemének, hogy egy taknyos, aki éppen oklevelet szerzett, nem akar a szerkesztőségben dolgozni, főleg nem a belpolitikai rovatnál. Amit kapásból nekem szántak. Elfelejtette bizonyára, hogy pártállamban éltünk, és haltunk, akkortájt, lehet ma se nincs ez másképpen, csak a csomagolás csicsásabb, engem meg a szabadság, de még annak látszata is, jobban vonzott, mint bármilyen karrier.

A végén, csak lementem Újvidékre, és ez volt a legnagyobb hiba, mert ezzel a lépésemmel már feladtam eredeti elképzeléseimet, hogy két év alatt bebarangolom a világot, és a végén még egyetemi tanár sem lettem, mert időben megszöktem onnan is. Köszönet ezért azoknak, akik morális-politikai magatartásom méltatták, és az állam ellenségének nyilvánítva, keskeny egérutat biztosítottak angolos lelépésemhez.

Az egyik hibából spontán következik a másik, nem kell ide még MURPHY sem, így a végén eljutottam odáig, hogy örültem, ha két hónapra leléphettem, nem két évre. Ezek voltak az Észak-Amerikáról szóló történetek. Nem azért mesélem ezt el, hogy sajnáljanak, á nem. Azért, hogy tanuljanak mások hibáiból.

De a nagy álom, Dél-Amerika felfedezése váratott magára. Azt is szerettem volna úgy, egyéni szervezésben, bejárni, mint északi névrokonát. Mivel azonban elkövettem a már fenn ecsetelt hibát, az indulás évről-évre tolódott. Majd jött a szerelem, házasság, gyerekek és egyebek, dél meg csak távolodott, Amerikástól együtt. De ez csak a kezdet. Majd jön a nagy durranás. Elindulok ismét Újvidékre, hogy 1991. szeptember 21.-én, ha nem is oda készülve, kikössek Szegeden. Egy szörnyű éjszakát átélve, görbe utat megtéve, végleg kényszerpályára kerüljek.

Dél-Amerikát elfelejtettem. Azonnal. Már nem álmodoztam, hanem ébren járva aludtam, akár a holdkóros, aki nem érti, miért történt ez mind vele, ami megtörtént. Hónapokig nem ismertem magamra. Később felriadtam és a munkába temetkezve próbáltam felejteni. Ezt nevezik manapság munkaterápiának. Nálam bejött. Három évet keményen dolgozva jutalomútra küld a cég.

Választhatok. Mehetek akárhova, amit a keret kibír. Nem sokat töprengek a lehetőségen, ha veszett a fejsze, vesszen a nyele is. Irány Dél-Amerika! „Ajándék lónak ne nézd a fogát, ha nem is te szervezed az utat, hanem valamilyen turista iroda, ez az utolsó lehetőséged, hogy valamicskét láss abból, amit egykoron elterveztél.” –meggyőztem magam és feleségem, majd elkezdtünk pakolászni.

Nem árt rápillantani a lenti linkre:

http://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%A9l-Amerika