Köszöntő sorok a 80 éves Németh Istvánhoz

Cothmann Antal magyar királyi kamarai tanácsos nyomába szeretnék szegődni – írta negyed évszázaddal ezelőtt Németh István –, annak a gondterhelt hivatalnoknak a nyomába, aki a XVIII. század végén bejárta az ómoravicai és pacséri pusztákat, hogy szemrevételezze, alkalmas-e a Bácsér völgyének ez a része emberi településre? „Szeretnék Cothmann Antal úr nyomába szegődni, aki valószínűleg lóháton járta be ezt a jóval később Tündérlaknak nevezett vidéket. Kemény nyeregben ülve szemlélte meg a Telecskai-dombok vonulatát, a nádasokkal benőtt erek völgyét, az illatos réteket és kaszálókat, az erdőkké terebélyesedett ligeteket, a vadakat rejtegető bozótosokat, a gulyák, juhnyájak után sóvárgó legelőket.” Az író akkor, egy pillanatra a maga eredetiségében szerette volna látni a vidéket, utak, falvak, tanyák és városok, „megművelt földek, búzatáblák, kukoricatáblák nélkül”, hogy majd láthassa azt az erőt és szándékot is, mely szelíddé teszi a tájat. Akkor, elhamarkodott sóhajtásában nem sejtette, hogy vágya milyen hamar teljesül. Kiürült bácskai és bánsági falvak, gyom fölverte udvarok, bedeszkázott ablakok és égnek meredő, esőverte, csupasz tanyai ház falai – melyek sorát a Szórványban című kötet egyik szerzőjeként maga is számba vette – bizonyítják, hogy elhamarkodott volt a vakmerő óhaj. Mintha az ősi táj visszavenné a maga birodalmát. Mintha az a nép, amely kettőszáz évvel ezelőtt otthonra lelt e vidéken, föladta volna apái szálláshelyét. Mintha a sokadik nemzedék belefáradt volna a folytonos újrakezdésbe, az elpusztított kultúrtáj helyén maradt romok meg-megismétlődő körüllovaglásába.

Lassan eltűnik a magyarság a Bácsér vidékéről, s eltűnik a Tisza és a Duna alsó folyásának tájairól, mint ahogyan a Béga környékének is új lakói lesznek. Illyési és babitsi a gond az otthoni tájainkon is: elfogy, elvész a magyarság. Jónás hűséges apródja foglalta szavakba szomorú jóslatát: „Ha egyszer a magyarság elpusztul, el fog pusztulni emléktelenül, nyomtalanul. A kutya se ugat utánunk. Nem élünk többé, vagy haldokolva élünk, lesüllyedve, kis barbár maradék”-ként a népek nagy tengerében. S még hozzátette: kihaltak az ógörögök, a rómaiak, de emléküket, kultúrájukat fenntartotta az irodalom, a tudomány; a lelkük tovább él. „A mi kultúránkat nem tartja fenn semmi.” Nem alkottunk olyan dolgokat, amely méltón megőrizné ittlétünk emlékét. 1933-ban világégés előtti volt a hangulat, amely erőt vett Illyésen és Babitson. S a rémület azóta is bele-belehasít a sorskérdéseink felett töprengők csontjába.

Amióta emlékező sejtjeimben őrzöm annak a bácskai Vadalmának az ízét, amelyet negyven évvel ezelőtt Németh István adott a kezembe, a tőle tanult részvéttel és együttérzéssel figyelem a szülőföld sorsának az alakulását. S folyton azon töprengek, mi volt az elmúlt kettőszáz történelmi év lényege? Cérnaszálon vergődő lelkek remegése. Eleven Lepkelánc. Most hát megindultan köszönöm meg a példát és az útmutatást, miközben magam is belátom: rettenetes dolog tanúnak lenni. Ennek elviselését még el kellene lesni fejedelmivé nőtt szívedtől.