Percről percre | Mit szól hozzá? | Archivum | Normál nézet
„Levesek készülnek porból / Így lettem én is ’67 nyarán / Ettem a fáról, és attól / Nem megy a rejtvény, nekem sem talán” – énekelte Lovasi András a Kispál és a Borz zenekar régi dalában. Hát igen, én ugyan négy évvel később, 1971 telén lettem, még ha ugyanúgy kevertek is ki abból a bizonyos porból, mint a zacskóleveseket. Mert mi már az a nemzedék voltunk, amelyik úgy nőtt fel, hogy tíz perc alatt bármit meg tudott főzni – gyakori kevergetés mellett.
A konyhával való barátkozásom azonban csak jóval később, akkor kezdődött igazán, amikor egy ízben feleségem többnapos szemináriumra utazott a horvátországi Hvar szigetére. Néhány nap múltán jelentkezett bennem először az a furcsa érzés, hogy ennék már valami – valami igazi – főtt kaját, de már késő este volt, fáradt is voltam, a tévében foci ment, nem volt kedvem kimozdulni a városba, hogy beüljek valahová vacsorázni.