Ismét nehéz helyzetbe hoztam magam. Azt hittem, elolvasom a verseket gyorsan, megnézegetem a képeket, amelyekről eszembe jut valami nagyon elvont és okos dolog, megírom a véleményemet, és minden jó lesz. Nos, ez egyáltalán nem így történt. Elolvastam ugyan a verseket, sőt a rajzokat is megnézegettem, mégsem jutott eszembe semmi okosnak tűnő gondolat. Azt hittem, hogy nem bennem van a hiba, hanem a kötetben, mely nem tud gondolatokat ébreszteni. Aztán rájöttem, hogy tévedek. A hiba az én készülékemben volt és van. Kép- és hanghibának is nevezhetjük, hiszen sem a szavakra, sem a képekre nem voltam elég befogadó. Meg nem is nagyon értettem.

Oly korban éltem én e földön , kezdi Radnóti, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra . Nos, én is ily korban éltem, csak nem láttam meg a hatását, sem az előzményét, sem a következményét. Nem hívtak katonának, nem rettegtem a fegyverektől, nem nagyon fogtam fel, hogy éppen ki hogyan osztozkodik az országon, melyben élek. Aztán már láttam, csak belefásultam. Én is, ahogy Tari István , már csak az évszámot és az éppen megalakult állam sorszámát jegyeztem meg, habár időnként ebbe is belekavarodtam.

Dečov Pál: Mező 1.

A vajdasági, adai születésű, 1991-től Budapesten élő festőművész, Bálind István három évtizedes művészi pályájának fontos állomása volt 1999, a Nő kutyával című kiállítása, amelynek képeit hagyományos kézművességgel, leegyszerűsített ikonfestési technikával, a festmények ismétlésével, nagyfokú dekorativitásra törekedve készítette, és ezzel a kortárs magyar festőművészetnek egy nagyon sajátos vonulatát alkotta meg. Rendkívül eredetien és a kortárs magyar képzőművészetben elsőként, 1999-től 2008-ig variált egy témát – Nő kutyával , „a modern nyugati képkultúrába Andy Warhol által bevezetett mechanikus festésmódot alkalmazva” (Beke László).

A télen-nyáron fekete subáját le nem vető birkapásztor egész életét a Tisza és a Bega között elterülő hatalmas legelőkön töltötte, ahol módos földbirtokosok nyájait legeltette. A telepesek érkezésével és a legelők egy részének szántóföldekké való átalakításával megcsappant a nyájak száma, de sok más csobánnal ellentétben a vén juhász, akinek tisztességes nevét sohasem ismerte meg a falu népe, régi tűzhelyén maradt. A szeszélyességéről ismert szőke folyó tisztes távolságában elterülő végtelen szikes kellős közepén élt egy sárral tapasztott viskóban, amelynek tövében rogyadozó birkaszárnyékok sorakoztak. A századforduló utáni években reggeltől estig az écskai uradalom juhaival kóborolt, olykor a néhány kilométerre levő Tisza felé, máskor pedig a tizenkét kilométer távolságra fekvő falu közelébe terelgetve nyáját.