– Jó reggelt, Tünde! – köszönök, és már indulunk is.
– Szia! Hogy aludtál, álmos vagy? – kérdi barátnőm szinte minden reggel ugyanazt.
A sarokig álmosan, csendben haladunk, ahol általában már vár ránk útitársunk, Emese. Néha Tündével bemegyünk a sarki kisboltba is, mire kijövünk, van, amikor Nikolettát, Ilonkát és Beátát pillantjuk meg. Ideges, álmos arcuk elmolyosodik, amikor meglátnak minket. Így már hatan ballagunk nehéz iskolatáskánkkal, tudásra szomjazva, izgatottan várva az előző napi tesztek eredményét, és közben beszámolunk egymásnak hétvégi vagy délutáni élményeinkről. Még az út elején sok kis ovissal találkozunk, akiket a szüleik óvodába kísérnek. Ők frissebbek, mint mi, hátukat még nem fájdítja a nagy táska. Ilyenkor mindannyiunknak eszünkbe jut, milyen jó is volt ovisnak lenni, újra felélednek az óvodában töltött első napok, a sok játszás, éneklés, verselés, s mindannyian visszavágyunk. Erről hangosan már csak ritkán beszélünk, hisz mindannyian magunkban tűnődünk az idő gyors múlásán. Majd lassan, már majdnem félúton feleszmélünk, és folytatjuk a társalgást. Időnként kikérdezzük egymást az idegen szavakból a villámellenőrzőre, vagy átismételjük az anyagot a nagyobb ellenőrzőkre. Útközben sok pajtással találkozunk, és nagyot köszönünk egymásnak, annak jeléül, hogy örülünk, hogy látjuk egymást. Ilyenkor már az álmosság teljesen elszáll rólunk, és vidáman nevetgélünk társaink történetein. Gyorsan telik így az idő, ezért figyelnünk kell arra, hogy ne veszítsük el tempónkat, mert elkésünk. Az út utolsó részén még beszólunk Áginak, csatlakozzon a csapathoz. Itt már sok-sok diák lépked sietve az iskola felé. Még egy bolt kerül az utunkba, ahova sokan bemennek. Már csak egy utca kell és odaérünk, itt már mindannyian egy dologra nézünk: a nagy épületre, ami már hosszú évek óta tárt kapukkal vár ránk. A piros kapu előtt osztálytársaimat pillantom meg, a többiektől elköszönök, és csatlakozom hozzájuk. Néhány perc és csöngetnek, együtt lépjük át a nagy kaput, várva a mai nap izgalmas eseményeit.
Így telik el az utam az iskoláig, amelyet időközben már megkedveltem, és nem cserélném el.