A többi már történelem, ahogy azt mondani szokták. A Partizan leigazolta – kölcsön vette egy évre. Szeretném, ha melléfognék, de az az érzésem, hogy a belgrádi futballatyák megbánják, hogy engedték rábeszélni magukat erre az üzletre. Íme a számok, melyek elrettentenének engem, ha a fekete-fehérek edzője vagyok. Legyen azonban elmondva, hogy nagyon valószínű, hogy az edzőt meg sem kérdezték! Íme a válogatott kapus nyolc éve és nyolc klubja, valamint fellépései a válogatottban:
2002/2003 a belgrádi piros-fehérek 1 meccs
2003 Leotar /kölcsönben/ 4
2003/2005 Zemun 33
2005/2006 Nantes 10
2007 Vitesse 10
2007/2009 Sporting 9
2009 Getafe 5
2010 Wigan 4
2006/2010 válogatott 36
Összesen: 111 meccs
A kapuban töltött klubmeccsek évi átlaga 8,2, a válogatottaké pedig 7,4! Nos, ki az az őrült, aki egy ilyen kapust vesz a klub legfontosabb meccseire!? A Partizan rajta kívül még hét játékossal erősített az idény kezdetétől: Stevanović, Kizito, Kamar, Ilijev, Boya, Smiljanić és Babović (a kölcsönadott Živkovićet, Babovićot és Miljovićot pedig visszahívták), legalábbis úgy adják be a szurkolóknak, akik a következő meccsen nyomban kinyilvánították véleményüket Stojkovićtyal kapcsolatban: folytonosan éltették Ilić kapust a bajnoki meccsen, aki egyébként nem védett jól a legutolsó két BL-találkozón. De mindez valószínűleg nem arról szólt, amit én pengetek fent, hanem arról az egyetlen meccsről, amit Stojković a helyi riválisban védett kilenc évvel ezelőtt. Ugye, milyen jó a sírásók memóriája! S mennyi minden kellemetlenségtől megszabadulhatott volna a Partizan, ha Nađ, a szakbizottság tagja történetesen tud is magyarul (és nemcsak bitorolja a magyar nevet) és olvassa is a Magyar Szót, ahol én „óva intek mindenkit”…
Más tollaival dicsekednek
Nem az a témám, hogy ki mit vett és adott el a nyáron a H csoportban lévő klubokból, hanem az a tény, hogy mennyire megváltozott a labdarúgóvilág az utóbbi ötven-hatvan évben. Kezdeném azzal, hogy a magyar labdarúgás az ötvenhatos események után nem volt többé meghatározója Európa legnépszerűbb labdajátékának. De Puskáson, Kocsison, Kubalán és másokon keresztül megindult egy folyamat, melynek az eredménye ma az, hogy például az Arsenal 26-os keretében csak 3 angol van. Talán még érdekesebb, hogy a portugál Braga 30 játékosából csak 5 hazai portugál, de van még 17 portugált beszélő, de brazil! Ebből kiindulva itt nem lehet nagyobb baj a nyelvvel. Egy érdekes táblázatot szeretnék figyelmükbe ajánlani. Persze itt csak a H csoportot elemeztem. A klubokat rangjuk szerint sorolom fel és a játékosok eredetéről van nagyobbára szó.
Hazai Európai Dél-Ame. Afrikai Össz. Nemzetek
Arsenal 2 16 2 4 24 17
Braga 5 1 20 4 30 9
Sahtar 15 5 7 1 28 8
Partizan 17 1+3 1 4 26 7
Összesen 39 26 30 13 108
Tehát a négy klubban majdnem kétszer annyi vendégmunkás rúgja a labdát, mint hazai! Ebből a szempontból különösen jellemző az Arsenal esete, nemcsak a számok miatt, hanem azért is, mert tizenhét országból valók a játékosok. Ez minden bizonnyal megnehezíti a szakemberek dolgát, de a játékosokét is, hisz így vagy úgy meg kell érteniük egymást, de különösen az edzőt. Érdekes, hogy ezek a nehézségek egyáltalán nem láthatók a csapat játékán, tehát Wenger valamit sokkal jobban tud, mint mások. Nem meglepetés, hogy van 5 francia játékosa, de csak két spanyolon kívül egy-egy brazil, mexikói, kameruni, szenegáli, marokkói, elefántcsontparti, lengyel, olasz, belga, orosz, cseh, dán, holland, svájci és walesi játékosa is! Az afrikaiak majd mind az egykori francia gyarmatokból valók. Na kérem! A másik két klubnál lényegesen egyszerűbb a helyzet, mert a hazai játékosok nagy fölényben vannak, különösen a belgrádiakra vonatkozik ez, mert az európaiak közé három az egykori Jugoszláviából valót is besorolhattam volna a „hazaiak” közé, tehát ezek értik, ha akarják, a nyelvet.
Nem kellene, hogy bárkit is meglepjen, hogy a brazilokból van a legtöbb vendégmunkás. A Braga 17-jét csak a Sahtar hat brazilja közelíti meg, a másik két csapatban csak egy-egy játszik a világ legnagyobb futballexportőréből.
A hajba kapott házastársak „békéje”
Karadžić és az a harmadik személyben önmagáról beszélő büntetett szövetségi tizedes, mert kapitány már sosem lesz, pontosan úgy viselkedik, mint egy piszokul rossz házasság két alanya. Talán még annál is csúnyábban! Hosszú úúú-val…, hogy ne mondjam ki úgy, ahogy szeretném. Közéleti napilap lévén ez nem lenne szép. Az egész világ előtt kiteregették, hogy kikkel és hányszor üzekedtek a díványon, s most a „gyerekek” és a nagyvilág előtt játsszák, hogy a „holtomiglan és holtodiglan” továbbra is érvényes. Minden a legnagyobb rendben van… Csakugyan? Ők játsszák komolyan a békét. Vagy lehetséges, hogy valóban képesek a sok acsarkodás után relatív normálisan együtt élni? Megtörténhet, mert csodák vannak, de azon ne lepődjön meg senki, hogy a „gyerekek” mindenek után egészen másként néznek mindkettőjükre. De nem is annyira az erkölcseikkel „bajlódnak”, hanem a harmadik személy Radovan havi ötven darabjával, az is adó után! Nem is csoda, hiszen ha a szeretett „gyerekek” mindent megnyernek a jó öreg kontinens bajnokságán, még akkor sem kapják Radovan egyhavi fizetését. Amit a Kalodont mosolyúnak minden hónapban kikézbesítenek, még akkor is, ha csak a lelátón üldögél – madridi címére. Talán inkább a bankszámlájára, ha csak nincs olyan megszorítás spanyolhonban, hogy ott is megadóztatják. Akkor, ugye – persze euróban –, megteszi egy belgrádi bank is.
Nyugodtan maradhatott volna Madridban vagy Belgrádban, de Užicén is, mert ha ez a csapat edző nélkül nem tudja (nem tudta) megverni a Feröer-szigetek csapatát, akkor jobb, ha mindenki, beleértve a labdarúgókat is, a kosarazókra összpontosítja figyelmét, akik jó játékkal verték Argentínát, ami bizony nagyon régen nem sikerült a labdát rúgóknak.