Az utóbbi időben igencsak fenntartással vagyok a különböző, nagy csinnadrattával beharangozott projektumokkal kapcsolatban. A projektum elindításakor a politikusok összeharangozzák a média képviselőit s beharangozzák a nagy fene elképzeléseiket, néhány héttel később a szándéknyilatkozat aláírására ismét összehívják a sajtóorgánumok képviselőit, majd pedig huzamosabb ideig néma csend övezi a Nagy Tervet. Mindazok, akik részt vesznek az egész kezdeményezésben, ímmel-ámmal adnak valamilyen választ, amikor az újságírók érdeklődni kezdenek a téma kapcsán, idővel pedig a téma balladai félhomályba veszik. Éppen minap agyaltam azon, hogy ha az elmúlt években felmerült projektumoknak legalább a fele megvalósult volna, már akkor egészen másképpen nézne ki a régió, ahol élünk. Mondjuk, például szülővárosomban elkezdődött volna már a termálkút fúrása, s talán a Tiszán is kiépült volna egy csónakkikötő, nem is beszélve az ipari parkról, amelynek ötletét annak idején oly nagy hévvel jelentették be a honatyák, s amiből a mai napig nem lett semmi. Ilyenkor persze van mire fogni az egészet, legtöbb esetben az előző vezetés az, akit ludasnak kiáltanak ki, de a legbiztosabb a gazdasági válságra fogni az egészet. Félek, hogy ezekkel a kifogásokkal még számtalan projektum esetében fognak védekezni, s ezért akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy amíg a recesszió tart, addig semmi se történhet szűkebb pátriánk táján? A válasz szerintem az, hogy nem. Mert elég ellátogatni olyan városokba, ahol a döntéshozók akarnak és mernek nagyokat álmodni.