In memoriam Utasi Csaba

Felfelé ívelő életútnak látszik Utasi Csaba pályája, sőt zökkenőmentesnek, holott nem kevés megpróbáltatásban volt része; az Új Symposion szerkesztőjeként, majd tanárként és a Hungarológiai Intézet igazgatójaként sokszor lehangoló, tőle független, mégis őt érintő konfliktusokba keveredett, ám ezekből a sokszor életveszélyes helyzetekből megerősödve került ki, mégpedig elszánt híveként a gondolkodásnak, a világ és az irodalom megértésére való törekvésnek, tartalmas tanulmányainak, jól formált esszéinek, mindig körültekintően éles kritikáinak köszönve. Egyetlen pillanatra sem adta fel azt a meggyőződését, hogy mind a világ, mind az irodalom, jelene és múltja is, megértő szellemekre vár, akik örökös kételkedésük nyomására megszólalnak és kimondják, amit kimondani kényszerülnek, visszafogottan és a pontos fogalmazásra ügyelve. Utasi Csaba azon kevesek közé tartozott, akiknek volt bizalma a szóban, hittek abban, hogy a jelenségek és a történetek, a látványok és a művek megnevezhetők, bár azt is tudta, hogy a nevesítéssel a megértés és közlés műveletei sohasem tekinthetők befejezettnek. Egyik könyvének mottóját Kosztolányi Esti Kornéljából vette: „Tudta, hogy minden dolog reménytelenül viszonylagos, s mérésére nincs biztos eszköz.” Mégis, vagy éppen ezért, a dolgok mérésére vállalkozott. Arra, hogy az értéket örömmel nyugtázhassa, hogy a silányra és vidékiesre kimondhassa az ítéletet. Ezért írhattam egyik korai kritikákat és tanulmányokat tartalmazó kötetéről, hogy Utasi Csaba „élesen látó, pontosan fogalmazó” kritikus, akinek meggyőző ítéletre törekvő kritikái „példamutatók.” Utasi Csaba kritikái és tanulmányai, esszéi és verselemzései, nagyívű Kalangya-monográfiája, a huszadik századi magyar irodalom jeles műveiről írott dolgozatai, a hazai magyar irodalom régebbi és újabb könyveiről szóló kritikái meg tanulmányai valóban példamutatók, irodalmi kultúránk megkerülhetetlen dokumentumai.

Előttem vannak Utasi Csaba könyvei és most, halálhírére, a 2007-ben kiadott Ráadás címűbe lapozok bele. Fontos tanulmányok és esszék olvashatók a könyvben II. Rákóczi Ferenc vallomásairól, a Kossuth-kultusz továbbéléséről a magyar irodalomban, Csuka Zoltánról és több írás Szentelekyről, aztán József Attila-témák következnek a könyvben, majd írás a hetvenes évek történelmi regényeiről, a tanúskodás igényéről Kertész Imre műveiben, Koncz István versbeszédéről, Tandori Dezső költői indulásáról, Jung Károly költészetéről. Azután Abszurdumok abszurduma címen a bombázások idején készült háborús napló következik és két interjú, mindkettőt Serer Lenke készítette. Ezekben a beszélgetésekben számol be Utasi Csaba vörösmarti gyerekkoráról, újvidéki éveiről, irodalmi munkásságáról, mindarról, ami életútját meghatározta, mégpedig visszafogottan, sohasem engedve az érzelmek vonzásának, az olvasmányai iránt táplált kételyeit önmagára is alkalmazva. Jól látható ezekben a beszélgetésekben egy kisebbségben élő, de a nagyvilágban tájékozódó, sérülékeny, ítéleteiért mégis keményen küzdő értelmiségi arcképe, akit nem ejtettek foglyul sem divatok az irodalmi gondolkodásban, sem szólamok a közéletben.

Van Utasi Csabának egy emlékezetes bonmot-ja, az MTA Irodalomtudományi Intézete és a magyar tanszék hagyományos irodalmi tanácskozásainak egyikén hangzott el. „Tanácskozni jó”, mondta az egyik konferencián Utasi Csaba és azóta a két intézet minden közös tanácskozása ezzel a találó megjegyzéssel kezdődik. Ezzel az elmés mondással búcsúzom Utasi Csabától, mert vele, könyvei közvetítésével, halála után is „tanácskozni jó”.