... És most képzeljétek el mi lenne, ha tökéletes lennék. Gyönyörű, fényes, hosszú hajat viselnék, és örökké bájosan vigyorgó képemmel boldogítanám az embereket, vakítóan fehér fogakkal, mint a reklámokban. Vékony testalkatomon minden jól állna, hipnotizálni tudnám az embereket egyetlen pillantásommal. Méteres szempilláimat rebegtetném, s lépteim nyomán tulipánok nyílnának... mint a mesében! De ez nem biztos, hogy jó lenne! Szerintem mindenki irigykedne rám, és nem lennének barátaim...
Most képzeljétek el, mi volna, ha úgy néznék ki, mint egy boszorkány... Hosszú orral, mint amilyen a vasorrú bábának van, hajam úgy állna, mint a söprű, s előbb-utóbb máglyán égetnének el. Nahát, nekem ez se tetszik! Majd a tükör megmondja...
Olyan vagyok, mint bárki más. Olyan, mint a szomszéd Mariska vagy Petike az utca végén. De ők akkor se olyanok, mint én. Belőlem mégis csak egy van. Csak egy Írisz van, aki szereti a csokit, és mindenen nevet. Optimista, szereti a barátait, élvezi az iskolába járást, csak a tanulást nem, és mindenkinek segít, ha tud, meg ha van kedve... Ha tükörbe nézek, ezt látom. A belső tulajdonságaimat. Nem a külsőt, mert szerintem azon hülyeség gondolkodni, meg azon rágódni, hogy lehetnék szép, de mégse vagyok. Miért is van nekem akkora szám? Mindenkinek visszabeszélek, és néha elküldöm melegebb éghajlatra... Miért is vagyok és szemüveges? Nem tudom! De ez így van, és kész. Ha jobban megnézem, a külsőmön nem nagyon találok semmi szépet! Magamat nézve eltűnődöm. A csend halovány köde száll a szobára. Ketten vagyunk csak: én és a tükör. A nesztelenséget a tükör hangja töri meg.
– Szép a hajad! – mondja kedvesen.
– Nem szép! Töredezett, virágzik a vége! Ez nem haj, ez csipkebokor! – válaszolom egyhangúan.
– De a körmeid nem rosszak! Erősek és hosszúkásan nőnek, nem picik és kerekek! – felel a tükör vigasztalóan.
– Nem! Nem vagyok én macska, hogy hosszú karmain legyenek! – vágom rá.
Erre fordul a kocka. A tükör kissé felkapja a vizet.
– Ne feleselj azzal a nagy száddal, mert majd egyszer arra kapod fel a fejedet, hogy valakinek elege lesz, és jól elver!
– Te most sértegetsz? – kérdezem felelősségre vonva.
– Igen! – szól a tükör magabiztosan, s gúnyos megjegyzést tesz – Sok volt a csoki, nem gondolod?
– De hát... – s belém fojtotta a szót, nem felelhettem.
– Én csak figyelmeztetlek. Majd, ha nem férsz be az iskolakapun, akkor jussak eszedbe. Meg hogyha...
– Elég! Te csak egy darab üveg vagy, nem mondhatsz nekem ilyeneket!
– Dehogynem! – feleli pimaszul, s folytatja mondókáját. – Fogszabályzó kéne neked! A fogaid... őszintén szólva...
Ekkor újra félbeszakítottam.
– Jó, jó, igazad van. Nemcsak rossz tulajdonságaim vannak – mormogom elismerően.
– Látod, látod én először a jókat mondtam, de te mindenre rosszal feleltél. Ugye milyen lehangoló lenne, ha csak a negatívumokat látnám és tenném szóvá?
– Igen, igazad van.
Később elgondolkodtam ezen a beszélgetésen. Rájöttem, hogy ha el tudom magam fogadni, és a jót is látom, akkor ezt mások is így látják, és nem csak a hibáimat veszik észre.
Hát igen. Nem vagyok se csúf, se világszép királykisasszony. A KULCSMONDAT: Én Írisz vagyok, szeretem a csokit és a barátaimat. Optimista vagyok, és mindenen nevetek... De mintha ezt már írtam volna egyszer... úgy értem, sok a szöveg, úgyhogy itt most be is fejezem.