Évek múltak el az ígéret óta, hogy ha megszerzem a jogosítványt, autót is kapok mellé. Bizony, volt mit várakoznom, mire végre tényleg betoppant az életembe első autócskám, egy Fiat Polski. Nem nagyon lelkesedtem az elképzelésért, hogy egy velem egyidős autó kerüljön a tulajdonomba, de dünnyögésem csak addig tartott, míg meg nem láttam őt. Egy pillanat alatt elbűvölt szokatlan és bájos külleme, színe a nyári napfény aranyba játszó sárgáját, a vékony levonók elhelyezése szégyenlős lányka pillantását juttatták eszembe, a rendszáma pedig megegyezett a születési dátumommal. Az én autóm volt, nem vitás! Még aznap este megejtettük a keresztelőt, s a tündéri négykerekűt azóta is csak Szuziként emlegetjük.

Persze, Szuzi nem bírta sokáig az iramot, hamar be is bizonyosodott, hogy öreg hölgy ő már, nagyon sok apró és néhány nagyobb javítanivaló is akadt rajta, többször is szétszedték, összerakták, majd eljött a gyászos pillanat, amikor a ház legnagyobb mestere (édesapám) abbahagyta a sok bíbelődéssel járó javítgatást, és azóta Szuzi megcsonkítva áll az udvaron, s egykori bájosságát is már csak az emlékezet őrzi.

Igaz, első kicsi kocsimnak, mely valahogy a filmbéli Hearbie-re, a bogárhátúra emlékeztet, egyelőre igen szomorúan alakult a sorsa, ennek ellenére hiszem, hogy egyszer még a volánja mögé ülhetek, hogy néhanapján meghódítsuk a város utcácskáit, még mielőtt végképp nyugdíjba vonul...