Szalmafigurák földjén

Elképedtem, hogy mindez egy nagyszabású, metafizikus terv része. A valóság nagyon is közel áll hozzá: egy irányzat jeles mestere éppen Laskó határában szervezett Land-art művésztelepet, ahova meghívta ennek a kétségtelenül szokatlan művészeti ágnak a legjelesebb mestereit. Éppen ide, ahol a római limes hagyományait szoktuk emlegetni, erre kiderül, hogy már széles e hazában a Land-art neve fémjelzi elitebb körökben Laskó nevét.

Nikola Faller szobrászművész választ ad a miértekre és a hogyanokra. A pannon búzatengerek aratás utáni tájai ragadták meg, ahogyan a szalmát bálákba, kockákba, hengerekbe göngyölve széthagyták a széles határ horizontján: olyanok voltak így, a maguk látszólag szándékolatlan megkomponálatlanságában, mint a művészeti alkotások. Hiszen a mezei munka nyomán jöttek létre; végül is mindennek úgy volt ott a helye, mint egy ecsetvonásnak Van Gogh vásznán, a természetben sem véletlenszerűen kerültek oda. Bármit formáztak is a művészek, egy rítus része lett a tér, ahol a búcsú éjszakáján mindig felgyújtották a műveket, szimbolizálva ezzel a természet permanens körforgását, a fehérben izzó lángot az ezüstpernyével és a feketén üszkös másnapokkal, évváltással, amikor új barázdát szánt az eke, amiből termés serken, a kalászok újra kenyeret és életet adnak a folytatáshoz, és ahogy forog az idő kereke, ismét eljön az ideje a találkozásnak, ezért lett az idei tábor szimbóluma a hatalmas, nemzedékeket váltó kerék.

Az idén jubilált a tábor: a múlt hétvégén szervezték meg ötödik alkalommal. A koncepció egyre markánsabb vonásokat mutat. A kezdeti, formázzunk állatokat stb. tematikájú alkotások egyszerű koncepciója már a múlté. Az idén a téma a torony volt. A művészet legrégibb formája, bármennyire is távolodjunk el időben. Az evolúció archetípusa, hogy szó szerint idézzem a mestert, aki a tarot kártya The Tower-lapját hozza fel példának: ezt kell itt a szabadban szalmabálákból felépíteni. A 16. században készült rajz a babiloni toronyra utal, amelynek gyökereire az indiai Rámájana szövegillusztrációiban bukkanunk rá, ami lehet annak a bizonyítéka is, hogy az emberiség kollektív tudatából eredeztethető a toronynak mint az emberek közötti kommunikációnak a szimbóluma. Emellett a felemelkedésnek és a bukásnak is a jelképe.

Ezen a ponton kapcsolódik ide az „anyag” kérdése, amellyel a tábor azt bizonyította, hogy indifferens, hiszen mindegy, hogy kőből, fából épült-e, a funkciója ugyanaz maradt, és szalmából éppoly monumentálisat hozhatunk létre, mint büszke elődeink.

Maga a tábor is megkomolyodott. Nemcsak azzal, hogy önmagát vette komolyan. El kellett nyerni a falvak lakosságának szimpátiáját, hogy falvaikba állatfigurákat vittek. Ki kellett csalogatni az embereket a mezőre, hogy megnézzék, hogyan dolgoznak a művészek. A felállított sörsátrak, helyi ételek egy hétvégén mindig csalogatóak. Talán éppen öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szélesebb közösségben is tudatosodjon: ezek az emberek nem hülyéskedni jönnek ide. Elmúlt már az az idő, amikor dinoszauruszt formáztak meg gólemet, aztán az éjszakában felgyújtva a lángjaik hetedhét határra röpítették a szikrákat, elvitték a felhők hátán messzire, mint valami tűzijátékot.

Tárlat ez, még ha nem is hagyományos, amiből éppúgy levonhatjuk a magunk tanulságait: most felhőkarcoló, minaret, pagoda és templom lett a torony. Az eget ostromló vertikális szellemi dimenziót már komolyan vette a közönség. Ebből a versengésből adódott mindmáig a legtöbb katasztrófa, háború, tragédia, rémálom, ómen és bosszú.

Feláldozzuk a tornyot a lángok oltárán. Felelősségünk teljes tudatában. Összhangban a természettel. Végiggondolunk valamit, és ennek a folyamatnak a tudatunkban már önmagában is mágikus ereje van.