Ecce homo!

A valláson belüli külön közeget alkottak a zsidó hitre áttértek, a prozeliták. Nemzetileg sem voltak egységesek: elkülönültek egymástól a diaszpórában élő, görögül beszélő és az arámi nyelvet használó szentföldi zsidók. Ezek az utóbbiak – a korábban áttérített edomitákról nem is beszélve – úgyszintén további két részre szakadtak: júdeaiakra és galileaikra.

A római hatalommal együttműködő szadduceus vezetők minden bizonnyal veszélyesnek ítélték meg Jézus prófétai föllépését, s vallási tanításával sem értettek egyet. A főtanácsban ezek az emberek alkották a többséget. Abban viszont már korántsem lehetünk biztosak, hogy a főtanács kezdeményezte Jézus elítélését. A történelmi források ismeretében sokkal valószínűbb, hogy Pilátus volt az, aki a veszélyes izgatót ismerte föl Jézusban, s készülhetett a halálra az az ember, akiben ő a Róma ellen lázítót látta meg. Politikai megfontolásból a piszkos munka elvégzését, az elfogatást, a vele együttműködő zsidó főemberekre bízta. Mindössze néhány személyről van szó, s nem az egész főtanácsról, mert az evangéliumokból is kiderül – annak ellenére, hogy azok már a zsidókat kívánják felelőssé tenni Jézus haláláért –, hogy egy az éjszaka leple alatt sebtében összehívott s éppen ezért jogszerűtlenül „összeült” főtanács ítélkezett. De még ez a hiányos, nyilván saját emberekkel megtöltött testület sem hajlott az elítélő határozatra. Erre utalhat Kaifás teátrális jelenete, aki megszaggatja ruháit, és istenkáromlást kiált. (Ezzel a színpadias cselekedettel vethetett véget a fölmentés irányába tartó ítélkezésnek nevezett színjátéknak.)

A szinoptikus evangéliumok egyöntetűnek mondják a főtanácsi ítéletet, ám a júdeai környezetet legjobban ismerő János evangéliuma meg sem említi azt, ami fölöttébb különös, tudván, hogy a negyedik evangélium a leginkább antijudaista beállítódású. Ez alapján s Lukács külön forrása alapján, miszerint ezt követően Pilátus Heródeshez küldte Jézust, úgy tűnik, a pilátusi terv, hogy a zsidókkal ítéltesse el hit- és nemzettársukat, nem lehetett sikeres. Arra következtethetünk, hogy a főtanács nem hozott ítéletet, vagy ha igen, akkor a későbbiek során annak a többi tagja – akik főként az ellenpárt, a farizeusok köréből toborzódhattak – nem fogadták el az éjszaka leple alatt meghozott ítéletet.

Emiatt kellett elküldeni Pilátus által halálra szánt galileai prófétát és csodatévőt a zsidó negyedes fejedelemhez, hogy legalább a zsidó világi hatalom tekintélye álljon az előre eldöntött halálra ítélés mögött. Ám Heródes Antipász sem mondta ki a vágyott szavakat. Nem lehet kétséges, hogy Jézust a főtanácsban dühödt vádak érték, hogy arcul is ütötték, s az sem, hogy Heródes kigúnyolta őt, az elítélő döntést valószínűleg azonban az egyik helyen sem hozták meg ellene. Nem maradt más hátra, minthogy Pilátus maga mondja ki az ítéletet az illetékes zsidó hatalmak nyílt támogatása nélkül (ami természetesen nyílt tiltakozást sem jelentett részükről).

Jézus elítélésének a története, ahogyan azt az esemény után több évtizeddel íródott evangéliumok megőrizték, arról tanúskodik, hogy a zsidók és a keresztények között a későbbiek során kialakult ellenségesség, mint gyűlölség, visszavetült az adott korra és adott eseményre. Ez az oka, hogy az evangéliumok az egész zsidóságot bűnössé nyilvánítják Jézus halála miatt, ahelyett, hogy csak annak a néhány zsidó főembernek a vétkességét tisztáznák, akiknek valóban közük lehetett a galileai próféta és csodatévő kereszthalálához.

Ugyanaz az ellenségesség két súlyos következménnyel járt: zsidó oldalról hit- és nemzettársuk megtagadásához vezetett, keresztény oldalról pedig a zsidóság kollektív bűnössé nyilvánításához. Az előbbi Jézus emlékezete miatt lehet fontos, s esetleg amiatt, hogy a farizeus iskola vallásfölfogása mellett az ő – és Keresztelő János – által képviselt vallási látásmód is szerves részévé válhatott volna a templom pusztulása utáni judaizmusnak. Mint ahogy az iszlám hitben is helyet kapott Jézus mint kivételes jelentőségű próféta.

Ez csupán mint eshetőség vethető föl. Valóságos, emberi tragédiákkal kísért súlyos következményekhez vezetett viszont a haláláért vádolt zsidóság kollektív bűnössé nyilvánítása. Ez az állásfoglalás volt a kiindulópontja minden későbbi antijudaizmusnak és antiszemitizmusnak.