A három bármi

A Kína elleni felkészülési mérkőzés előtt a Szerb Kosárlabda-szövetség egy kis ünnepséget rendezett Srđan Kalembernek, Bora Stankovićnak és Engler Lajosnak

– De milyen állást?

– Olyat, amihez semminemű képzettség sem kell. Majd újságíró lesz, mert az bárki lehet.

Milyen nagyképű fickó ez a Fajka? Nem elég, hogy megalázza a szakmát, hiszen akkor már újságírónak hittem magam – gondoltam.

Fajkának ellentmondani akkoriban nem lehetett, így elutaztam Kragujevacra, és Kispál hazakerült Zentára. Az első idényben jobbszélsőként 54 gólt rúgott és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Zenta legyen az akkori szerb liga győztese. Emellett még jó újságíró is lett belőle a semmiből.

Tehát Fajkának igaza lett, és félve írom le, újságíró bárki lehet...

BÁRMI II.

Meghalt 87 éves korában minden idők legjobb és legeredményesebb jugoszláv labdarúgója, Stjepan Bobek – Štef. Életútja regényes volt. Bukovi Márton, a zágrábi Građanski edzője fedezte fel, és 17 éves korában már az első csapatba került.

A II. világháború befejeztével nem focizhatott, mert gyűjtőtáborba került. Mint egykori „domobrant” eltiltották a játéktól, és úgy hitte, vége a futballkarrierjének. Ember tervez, és Svetozar Vukmanović – Tempót az akkori titói rendszer negyedik tagjaként (Tito, Kardelj, Ranković, Tempo volt a rangsor) azzal bízták meg, hogy Partizan név alatt alakítsa meg az új rendszer labdarúgóklubját. Könnyű dolga volt, mert sorra hívatta be katonának az akkori Szerbia legjobb focistáit. És ki mert volna ellentmondani? A Partizan edzője egy pesti ember lett Spitz Illés személyében. Hiányzott egy gólvágó csatár, de honnan szedje elő? Miután barátjától, Bukovi Mártontól megtudta, hogy van egy csodacsatára, de az edzőtábor helyett fogolytáborban várja, mikor és mennyi időre ítélik el. Spitz ezt elmondta Vukmanović Tempónak és ő intézkedett. Bobek azonban hallani sem akart arról, hogy Belgrádba kerüljön, de a végén csak jobb belátásra kényszerült.

A véletlen úgy hozta, hogy ezzel az emberrel Athénban egy éven át együtt lakhattam. Soha nem éreztette, hogy ő már befutott sztár, én meg csak egy igyekvő edzőcske. Volt-e emberi gyengéje? Igen, de én csak kettőről tudok. Bárhova is indult, előtte mindig tükör elé állt. 10-15 percen át olajos fésűvel meg kefével hengerelte simára a haját mindaddig, míg a választék nem lett teljesen láthatóvá.

– Mond, játékos korodban is nyalogattad a hajadat? És ha igen, mi történt, ha fejelni kellett a mérkőzés folyamán?

– Puskás és én nemigen fejeltünk, ő is úgy vigyázott a választékára mint én, és a pályán szinte mindent a lábunkkal oldottunk meg, a fejelést vagy a fejelgetést a vízhordókra bíztuk.

A másik gyöngéje érhetetlen volt számomra. Egyik napon, amikor hazaért, megkérdezte, mit olvasgatok éppen?

– Nézegetem a szerb–görög szótárt – válaszoltam, mert nem ártana talán megtanulni görögül, ha már itt edzősködünk. Rám nézett, és megpróbált szigorúnak tűnni. – Ezt ne tedd! Nekünk nem szabad megtanulni görögül, mert akkor ők rájönnek arra, hogy mi is csak közönséges emberek vagyunk, és veszítünk a tekintélyünkből.

– Könnyen beszélsz te – mondtam neki –, mert ha én megtanulok görögül és három hónap után sikerrel vizsgázok, akkor a tolmácsom teljes fizetését hozzáragasztják a havi béremhez.

– Akkor se tedd, és akkor se tanulj meg, akkor inkább kifizetem azt a pár száz drachmát, amit a tolmács bére jelentene számodra.

Könnyen beszélt ő, mert az én fizetésem 250 amerikai dollár volt, az övé pedig 3000 dollár havonta.

Mindegy. Én csak megtanultam görögül, ő pedig mindaddig nem, míg bele nem háborodott az akkori kor leghíresebb görög énekesnőjébe Biki Moskoliuba. Mivel a vonzalom kétirányú volt, így egyik napon azt vettem észre, hogy már gagyog görögül, később pedig már jó középszinten beszélt is.

BÁRMI III.

A múlt hét végén nagy ünnepséget rendeztek Belgrádban abból az alkalomból, hogy 60 évvel ezelőtt Buenos Airesben Jugoszlávia is részt vett az első kosárlabda-világbajnokságon. Az akkori csapatból hárman maradtak életben: Bora Stanković, Srđan Kalember és Engler Lajos. Egykori Magyar Szó-beli kollégám, Engler Lajos (1928) arra a kérdésre, mi is történt az ünnepségen, monológgal válaszolt.

– Igen megható volt, hogy ennyi idő után rólunk – a jugoszláv kosárlabdasport úttörőiről – valakinek eszébe jutott megemlékezni. És kérded, hogy hogy került egy magyar a csapatba? Úgy, hogy mi Nagybecskereken már akkor is kosaraztunk, amikor az ország többi városában még nemigen tudtak erről a sportágról. Hogy Becskereken miért volt ennyi magyar kosarazó, arra választ nem tudok adni, de talán az is hozzájárult ehhez, hogy a Budapestről Becskerekre került tanár, Gerdov János megismertette velünk ezt a sportágat. Lóci Vilmos volt a sztár, de hogy bajnokok lehessünk, ehhez hozzájárult Kurcz Feri, Rosival Laci, Kiffer János, Tornyánszki és talán én is. Mi sem volt természetesebb, hogy amikor az első, Buenos Aires-i világbajnokságra megérkezett a meghívás, akkor a csapat gerince, a becskereki Proleter már adott volt. Bekerült a válogatottba még az újvidéki Demsár Laci, a szabadkai Marjanović és egy Sokolović nevezetű fiatalember is. Buenos Airesben jól szerepeltünk, mert a tizedik helyen végeztünk. Az is igaz, hogy mindössze tíz résztvevő volt, de azt jelenti, hogy az akkori világranglistán a tizedik helyre kerültünk. Megtörtént egy furcsa eset is, amikor az utolsó meccseink egyikét játszottuk, akkor az edzőnk időt kért, és az alatt végig magyarul beszélt hozzánk. Marjanović – aki szabadkai fiú volt –, szintén jól tudott magyarul, úgyhogy a közönség egy része nem tudta megállapítani, hogy Jugoszlávia vagy Magyarország van a vb-n. Sokolović – aki egy szót sem tudott magyarul – egész idő alatt hallgatott, aztán felkiáltott.

– Emberek, adjanak egy tolmácsot, mert nem tudom, miről beszél az edző. Tehát ez egy gyönyörű korszak volt az életemben. 16 éves koromban kezdtem játszani, 32 éves koromban hagytam abba. És hogy akkoriban mennyire nem becsülték még a kosárlabdát, arra egy megtörtént esetem a példázat. Belgrádban sétálva odajött hozzám egy ember és így szólt. – Mondja Bobek úr, mi lesz vasárnap az eredmény; Mondtam neki, nem én vagyok a Bobek, esetleg hasonlítok rá. Az illető csapott a kezével és továbbhaladt.

Engler Lali később a Magyar Szóhoz került, és én kaptam tőle egy igen bölcs tanácsot. Ezt mondta: – Furcsa időket élünk, de tartsd a szád, ne sokat papolj, és minden rendben lesz veled. Amikor már nem volt minden rendben velem, később tudtam meg, hogy a szerkesztőségi ülésen Engler Lajos volt az egyike azoknak, aki a főszerkesztő szigorú büntetése ellen szót mert emelni.

Köszönöm, Lajos, utólag is, és ennyit a BÁRMIRŐL.