Tengeri récék is érkeztek

Visszafelé jövet lementem a vastag jégtáblákkal borított víz szélére. Hirtelen fölrepült egy „fekete madár” a jégréteg takarásából! Még lőtávolban volt, amikor kivehettem, hogy a könyvekből már ismert füstös réce, méghozzá a tengeri récék nemzetségéből. Bár a puska a kezemben volt, nem lőttem rá, úgyse vehettem volna ki a vízből. Tovább haladva egy kis patak vize csörgedezett a folyóba, február volt már, és a nap sugarai melegítettek. Ott kutatott a piroskás csőrével egy másik, szintén a könyvekből ismert, nagyobb testű madár, egy pompás tollazatú nagybukó. Ez is csak nagy teleken kényszerül ide. Mintegy tizenkét évvel később, vadásztársam, a muzslyai Illés, egy kora reggeli lesen kettőt is lőtt belőle?! Védett madár volt már akkor is, de Pelle István, ismert ornitológus beleegyezését adta, a vadásztársaság gyűjteményébe lőhetünk egy-egy példányt a védett madarakból. Megnyugvásukra ezt egy másik, nagybecskereki ornitológus is megerősítette.A récevadászat hat egymásutáni idényének téli hónapjaiban sokat fagyoskodtunk Illéssel, becsületes nevén Halmai Tibor muzslyai vadásszal a Lukácsfalva alatt elterülő Újtavon, valamint az Erzsébetlak fölötti Gomboséri-tavon. Olykor csizmánk sarkával le kellett vernünk a jeget, hogy beállhassunk legjobb leshelyünkre. Bizony megérte, mert lőhettünk egy-két ritka téli vendéget a gyűjteménybe. Én egy havas délelőttön szép tollazatú kisbukót ejtettem el. Magasan szálltak ék alakban, s először azt hittem, jeges récék, mert fehér-tarka volt a tollazatuk. Amikor nagy nehezen megtaláltam a hóval fedett sásban, akkor láttam, hogy nem kellett volna odalőni. Nagy izgalom fogott el egy másik alkalommal a Gomboséri-tavon. Egyedül csónakáztam be a közepén húzódó hosszúkás szigetre. Mindjárt a másik vége felé igyekeztem, mert nappal rendszerint ott tartózkodtak a récék, főként bukórécék, sok szárcsa társaságában. A szigetet szegélyező nád takarásában óvatosan haladtam, s „valami” nagyobb madarat pillantottam meg. Csöndesen üldögélt a víz hátán, közelében néhány cigány- és barátréce ücsörgött. Már irányába értem, amikor nádszálakat kissé széthúzva megláttam, hogy ezt a récét is csak könyvből ismerem?! Pehelyréce volt, méghozzá fehéres keresztcsíkos tojó. Vízen ülő récére lőni nem vadászias, de bizonytalan is a találat. Gondoltam: beljebb lépek és majd fölrepül, s akkor lövöm. Ám nem röpült föl, hanem lebukott, s nem is láttam többé, hiába várakoztam még egy ideig. Ez is tengeri réce volt, és elbújhatott a másik oldal sásos szegélyében. Akárcsak a récefajoknál általában, a pehelyrécének is a gácsér a pompás tollazatú. Valószínűleg fehér-tarka tollazata miatt nevezték dunnarécének a régebbi besorolás szerint. Egy-egy hasonló sikertelenség után legalább fél óráig elemezgettem magamban: hol hibáztam el? Most, mintegy harmincöt év távlatából, nyugodtan mondhatom: nem hibáztam, a messziről ide érkezett madár éberebb volt nálam is. Egy kora reggeli kicsónakázáskor vadlúdhangok jutottak el a fülünkig. Méghozzá a sziget másik végénél levő öböl felől. Illés engem kissé hátrahagyva odalopakodott és máris szólt a puskája. Kettőt durrantott, majd mindjárt felém vette az irányt egy magányos lúd, igen nagy gágogással. Beugrottam a nádba, ám Illés egy újabb lövésére másik irányba fordult, pedig már majdnem lőtávolban volt. Aztán megjelent Illés egy nagy lilikkel a kezében. Elnézést kért, hogy a másikat elhibázta, de lelőtt egy tőkés gácsért. Ám ezzel a lövéssel elriasztotta előlem a ludat.