Ha kézilabda, akkor Fodor Tibi…

Majd mi is felcseperedtünk, és a csapat is változott, méghozzá olyan egyének kerültek be, mint a Fodor ikertestvérek, a két tojás, mert nagyon jól kellett őket ismerni ahhoz, hogy biztosan meg tudjuk őket különböztetni, vagy a legendás Škembo, aki valamilyen különös mérce alapján a legtöbbre vitte közülük, ha a kézilabdánál maradunk. Ljubljanában még mostanság is emlegetik, amikor mérkőzések után valamelyik vendéglőbe megérkezett. Ott akkor megállt az idő, és elkezdődött a dolce vita, és tartott, ameddig tarthatott. De említhetném – és miért ne tenném – a Balla Gyulát is, az örökmozgó beállóst, a nagyszívűt.

Mindenkiről lehetne itt írni, akár regényt is, ha jobban ismerném életüket, de én csak külső szemlélője voltam ennek a remek emberekből álló gárdának, ahol olyan, mint nacionalizmus, abban az időben nem létezett. De valami más, valami sokkal fontosabb, annál inkább. Ezek az emberek tisztelték egymást.

Hogy a Tibiről írok bővebben, annak oka nagyon egyszerű, prózai. Együtt cseperedtünk fel valamikor a hatvanas években, a Kis tér környékén, a Vasút soron, és barátságunk gyerekkorunkra nyúlik vissza. Ezek a kapcsolatok meg életre szólóak. Tibi ballábas, és ami még fontosabb, balkezes is. Ez meg mindig előnyt jelentett, ha valaki valamilyen labdajátékra szánta el magát, és nincs ez ma sem másként. De Tibinek nem csak a bal keze, lába volt a fontos a mi mai napig tartó kapcsolatunkban, hanem a lelke is. Ilyenekre, mint ő, mondják, hogy jólelkű ember.

Még tizenéves gyerekekként elmentünk kirándulni május elsején, valahova a Bátkára. Az ilyen kiruccanás nem maradhatott el, ha az ég leszakadt, akkor sem. Nos, ez esetben három napon és éjjen át, kisebb-nagyobb megszakításokkal vert bennünket az eső, a felvert sátrainknak nem volt alkalmuk megszáradni. Csak kínlódtunk, nem volt semmi sem az igazi, mert minden létező fiatalos elképzelést meghatározott az időjárás.

Egyik délutáni nap, amikor éppen nem zuhogott, arra lettem figyelmes, hogy barátom unaloműzés gyanánt sajátos edzést tartott az erdőben, közvetlenül a táborunk mellett. Volt egy kis fejszénk, melynek feje nagyobb volt a nyelénél, és olyan groteszk képet adott, hogy használat nélkül is megijedt tőle az ember. Tibi kézbe vette ezt a favágásra szánt hasznos szerszámot, és megsuhintotta a levegőben. Szállt a fejsze vagy tíz métert a levegőben sercegve, és mint valami rendkívüli erő csapódott a hatalmas jegenye törzsébe. Tibi utánament, és miután nagy nehezen kikínlódta a fába mélyen ékelődött szekerce fejét, újra dobott. Így ment ez fél órán át, a szürke erdőben – ahol akkor a madár se járt, hanem valahol meglapult –, egyhuzamban, amíg egyszer bátorságot vettem, és elkértem Tibitől a „játékszert”. „Majd én is megpróbálom!” – szóltam hangosan neki, mert nagyon el volt foglalva legújabb játékával.

„Te akarod ezt eldobni? A fáig? Addig a fáig, ahova én dobálok?” – nézett rám értetlenül, de kezembe nyomta a szekercét, majd mosolyogva mögém állt, tisztes távolságra, biztos, ami biztos alapon. Nekirugaszkodtam, és teljes erőmből megvágtam a nehéz szerszámot, ami valahol félúton, a fa és köztem, leesett egy pocsolyába. Égtem, mint a petróleumos rongy szúnyogirtás idején, barátom meg hasát fogva hahotázott, majd elindult a szekercéért.

„Így kell ezt dobni, Feri!” – és már repült is a nagyfejű, beleékelődve a szerencsétlen jegenye törzsébe. Ekkor odaszaladtam a fához, és megpróbáltam kivenni a beékelődött szekerce fejét, hogy újra próbálkozom. De barátom hangja utolért, midőn látta, hogy nem boldogulok. „Ember kell ehhez, nem nadrág!”

Nem próbálkoztam tovább, feladtam. Még ma is, amikor össze-össze futunk itt, az anyaországban, ahol élünk, preferánszozás gyanánt, mielőtt kezet fognánk, megjegyzem neki: „Csak óvatosan a kézszorítással, mert nem satuval szeretnék kezet fogni. Emlékszel a kisbaltára?” – teszem hozzá, és figyelem arcán a reakciót. „Azt nem lehet elfelejteni, na meg az időjárást sem. De a dámák, abban a sárban csak lejöttek…” – tesz egy kaján mozdulatot, amit csak én értek.

Hogy barátom nem lett világhírű kézilabdázó, csak saját döntésének köszönheti. Őt is vitte volna a SLOVAN akkor, de még mennyire, de ő egy felesleges feltételt szabott. Majd úgy döntött, inkább egyetemre megy, és jól tette. Öcsémmel négy évig voltak szobatársak, és annyit kevesen sakkoztak abban az időben, mint ők ketten. A figurák, ezek szerint, könnyebbek, mint a „kisbalta”.