Szórványban

Meg persze egy-egy kiadós falunap terített asztala nyújtotta örömök után szorul el a szíve a távolról érkezett politikus-vendégnek, mondván: milyen jóravaló emberek ezek a szecskásiak, hűtve teszik a kovászos uborkát a malacsült mellé! Nagyjából ennyi a részvét. Vagy ha nem, akkor is sorra néven lehet nevezni kis hazánkban azt a néhány embert, akinek valóban szívügye a szórványmagyarság sorsa, s aki akárcsak egy újságcikk erejéig olykor felemeli a szavát a többségi gondviselés elmaradása és hiánya miatt. Aztán hosszú ideig csend ül a tájon, s csak a következő tanévkezdéskor derül ki, hogy újabb hat-nyolc faluban nincs elegendő gyerek a magyar osztályok megszervezéséhez.

Néhány újságcikk erejéig most az ürményháziak sorsa, elhagyatottsága és elfeledettsége került a figyelem középpontjába; Kocsis Árpádnak a Magyar Szóban megjelent A kenyeret szerbül kell kérni című írása – amellett, hogy remek publicisztikai teljesítmény – a szórványtársadalmak szinte valamennyi gondját érintve hívta föl a figyelmet a helyi vezetés és a magyar politikum közös felelősségének hiányára. Már maga a táj is ismeretlen a magyar olvasók többsége számára: Lázárföld, Szárcsa, Szécsány, Bóka, Kanak, Istvánfalva, Györgyháza, Zichyfalva, Szentjános vidékén jár az utazó, mire Ürményháza határába ér. Előtte talán csak Versec jeles történésze, Milleker Bódog járta be ilyen lelkiismeretesen ezt a vidéket, mielőtt 1906-ban megjelentette Ürményháza története 1817–1906 című dermedt kis füzetét. Majd nagyot változott a világ, s Geschichte der Gemeinde Mariolana (Zichydorf, Zichyfalva) 1787–1924 című munkáját 1924-ben már csak németül tehette közzé. Talán éppen akkor indult kallódásnak az a magára maradt vidék, ám mielőtt érzékeny töprengésbe merülne az olvasó, Rózsa Ilona tanárnő erélyesen figyelmeztet: „Nem sajnálkozásra, hanem több figyelemre van szüksége Ürményházának”. Vele egyetértésben Simon Gabriella óvónő pedig már a falu magyarságának sorsa iránti közöny tapintható részleteit fejtette ki. Elsőnek ő is a fogyatkozó gyermeklétszámról beszélt, de nem kerülte meg a nyomasztó munkanélküliség, a szociális gondok és a magárahagyatottság kérdését sem. Kettejük beszámolójából kiderült, Ürményháza közössége teljesen szétesett, nincs már kohéziós erő, ami összetartaná a falu magyar (szerb és román) lakosságát. Ott helyben kifejezetten nehezményezik a „honatyák” felelőtlen magatartást, akik „nem nemzeti alapon”, hanem a pénzhiányra hivatkozva becsukatnák a helyi iskolát. Anélkül persze, hogy tisztában lennének az okozott kár súlyával. A két pedagógus azonban határozott: „az iskola meg fog maradni, míg egyetlenegy gyermek is lesz!” – üzenték a politikának. Talán a helyzet súlyosságát látva nyilatkozta a magyar iskolák körüli gondokról az MNT elnöke a Hét Napnak: „tisztában kell lenni azzal, hogy e probléma terhét a magyar politikum több évtizede »tolja maga előtt«”. S hozzátette: „Az oktatás minőségi hiányosságain túlmenően a legfőbb gond az, hogy a 60 éve működtetett magyar intézményrendszer fenntarthatatlan. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a most létező intézményi és iskolarendszert körülbelül 40–50 ezer magyar általános iskolás gyerekre építették ki. Időközben a fent említett létszám 18 ezer alá csökkent.”

Én azonban azt hiszem, a baj gyökere sokkal mélyebben van: sok-sok évtized mulasztásának következtében ma sincs meg az a társadalmi erővel rendelkező intézményhálózatunk, amely képes lenne megteremteni a délvidéki magyarságot megtartó erőt és vitalitást. Magyarságunk máig nem szerveződött közösséggé. Amikor tartományszerte idegen bűnszervezetek tagjai vásárolják ki a földet a talpunk alól, és (Szabadkán) idegen emberek bontják a tetőt a fejünk felett, az oktatás kérdése – a szükséges magyar nemzeti oktatási programmal együtt – csak része lehet a délvidéki magyar közösség folyamatos és egyre erőteljesebb erodálódása megállítása érdekében tett (vagy tehető) intézkedéseknek.