Nyári reggeleken a kávézás és a káros cigarettafüst eregetése közben a kecses fecskéket figyelem, amint ügyes manőverekkel tisztítják meg a korai napsugarak alatt a keletre néző házfalat a legyektől: csőrük apró koppanása nyomán sorban tűnnek el a fekete pettyek a fénylő falról, hogy újabb és újabb körök után begyüket tömjék a több tucat rovarral.

Néhány hét múlva már azt szemlélhetem, miként sorakoznak az utcai vezetékeken útra készülve, ha már nekik is „két hazát adott a végzetük”. Érdemes figyelni őket, hiszen megtörténhet, hogy egy évtized múlva ilyesmire már nem akad lehetőségünk. A felmérések szerint ugyanis az utóbbi tíz évben Magyarországon – és mi is szinte ott vagyunk – a molnárfecskék száma 65, a füstifecskéké 44, a partifecskéké 30 százalékkal csökkent, s ha ez a tendencia folytatódik – és ugyan miért ne folytatódna? –, 2020-ra szinte eltűnnek. Mondani sem kell, hogy a környezetszennyezés, a klímaváltozás, az élőhelyek átalakítása – a betonrengetegben már sarat sem találnak a fészekrakáshoz –, a hagyományos állattartás összeomlása mind-mind megtizedeli a madárállományt. Méghozzá olyan mértékben, hogy a biológusok-ornitológusok is megdöbbentek a fölsorolt adatokon.

A minap délután már azt mutattam unokámnak, hogy egy fecskepár miként gyűjti a legyet, és adja a repülést éppen tanulgató fiókáinak, hogy a gyerek a betonfalak között és a szmog súlya alatt majdan elmondhassa: én még láttam élő fecskét.