„Szobraimban is önmagamat adhatom…”

Ahogyan ön fogalmaz, sem légvonalban, sem szívvonalban nincs messze Csongrádtól Topolya. Mit jelent önnek ez a Topolyához kötődő elismerés?

– A szülővárosa elismerése véleményem szerint minden alkotó ember számára óriási jelentőséggel bír, mindenkit különösen jó érzésekkel tölt el. Természetesen az én esetemben sincs ez másképp, mondanom sem kell, nagyon örülök ennek a díjnak. Ezúton ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a bizalmat azoknak az embereknek, akik érdemesnek tartottak arra, hogy megkapjam ezt az igen rangos képzőművészeti elismerést.

Munkái egzisztenciális érzékenységűek, filozofikus mélységűek, Vajdaság- és Magyarország-szerte hirdetik a homo aestheticus mély humánumot tükröző gondolkodásmódját. Mindezek tükrében hogyan fogalmazható meg az ön művészi hitvallása?

– A legfontosabb mindig is az volt a számomra, hogy az Úristentől meg a szüleimtől kapott tehetséget, illetve nem utolsó sorban az egykori mestereimtől kapott útravalót együttesen arra használjam fel, hogy a szobraim, a műveim által örömet tudjak szerezni másoknak. Azt hiszem, ez az, ami mindenekfelett áll. A közönségtől kapott visszajelzések, amelyekből szerencsére nagyon sok érkezik hozzám, úgy tűnik, azt igazolják, hogy ezt időről időre sikerül is megvalósítanom, ami igen nagy örömet jelent számomra.

Köztudottan főként bronzból dolgozik, de a fa és a kő sem idegen öntől. Mi határozza meg, hogy egy-egy művet milyen anyagból álmodik meg?

– Ideális esetben az adott témát szinte azonnal „belelátom” az anyagba, tehát többnyire a téma határozza meg azt, hogy milyen anyagból készüljön el egy-egy mű. Sajnos azonban olykor fontos szempontot jelent a lehetőségek állította korlátok is, amik esetenként nagyon is befolyásolni tudják a megoldás megvalósításának kivitelezhetőségét. Ha jobban belegondolok, nem is tudom megmondani, van-e igazán kedvenc anyagom. Diákkoromban például a követ kedveltem a leginkább, manapság azonban a legtöbb munkám bronzból készül.

Bronzból készült érméin kedvenc műfaja, a portré mély pszichológiai átéléssel, egyéni megfogalmazásban jelenik meg. Hogyan hozhatók összhangba az érmeművészet hagyományos és modern elemei?

– A portrék készítése esetében is mindig azt szeretném elérni, hogy a néző, a befogadó ne csupán a megmintázott személyt lássa, hanem az adott személy korának hangulatát is minél jobban megérezze. A huszadik és a huszonegyedik század elejének érméi sokkal expresszívebbek, ezért jóval sarkosabb művészi megfogalmazást igényelnek, mint a hagyományos érmék.

Egy interjúban azt nyilatkozta, a szobraival úgy próbálja elmondani a mondandóját, hogy a szemlélő azt lássa, amit mondani szeretne neki. Mi az, amit vizualitás nyelvén közölni szeretne?

– Pályafutásom során mindig is annak a híve voltam, hogy a munkáim létrehozásának, vagy ha úgy tetszik, a műveim megalkotásának akkor van igazán értelme, ha a közönség minél szélesebb rétege megérti azokat. Ma sincs ez másképp. Ugyanakkor arra is törekszem, hogy a munkáim ne didaktikus, szájbarágós módon hassanak, hanem esetenként a néző képzeletét is megmozgassák. Mindaz tehát, amit a vizualitás nyelvén közölni szeretnék, szobrásznyelven van. Úgy, ahogyan azt mondani szeretném…

A szobrain ugyanakkor általában nagy hangsúlyt kap a groteszk is. Mennyire tekinthető ez meghatározó elemnek az alkotásaiban?

–A groteszk elemek nem különösebben meghatározóak, de valóban gyakran élek ezek alkalmazásának a lehetőségével, leginkább az ellensúlyozás megvalósítása miatt. A groteszk elemek ugyanis rendkívül jól hatnak az érzelgősség ellen.

Sajátságos híd-szerepe is közrejátszott abban, hogy a zsűri az idei Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat önnek ítélje. A kulturális hídépítés vállalása mennyire tekinthető tudatosnak az életében?

– Az életutam úgy alakult, hogy egyszerre két ország állampolgára is vagyok. A Csongrádi Művésztelep vezetőjeként lehetőségem nyílik arra, hogy megismertessem egymással a két ország képzőművészét, ami nyilvánvalóan egy igen fontos célkitűzése az életemnek, tehát ilyen szempontból egyértelműen tudatosnak tekinthető. Éppen ennek jegyében gyakran veszek részt különféle szerbiai művésztelepek munkájában, de Csongrádon is sokszor vendégül látjuk a szerbiai, vajdasági, sőt a horvátországi művészeket is.

A bizottság indoklása szerint Dudás Sándor olyan művész, akinél egyet alkot az élet és a mű. Hogyan alakítható ki és tartható fenn ez az egyensúly?

– Úgy érzem, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sem az elveimben, sem a művészi munkámban nincs szükségem arra, hogy egészségtelen kompromisszumokat kössek. Szobraimban is önmagamat adhatom, ami rendkívül fontos számomra.

Tudjuk önről, hogy a kezdetek óta a semmi és minden érdekli. Mivel foglalkozik jelenleg, és mi az, amit a közeljövőben tervez?

– A jövő héten három hétre Németországba utazom szobrászatot tanítani. Azután két kisebb megrendelés vár majd rám, egy Chopin-portré Budapestre, és egy Ács Károly-emléktábla Szabadkára. Szívfájdalmam ugyanakkor, hogy a szintén Szabadkára tervezett Kosztolányi-szobor elkészítésének lehetősége kútba esett. De bízom benne, hogy egyszer arra is sor kerülhet majd.