Politikai giccs

Mindeközben az interneten korlátlan mennyiségű elektronikus kötet, irodalmi és társadalomtudományi folyóirat, képregény, film, valamint képzőművészeti és zeneanyag vált könnyen hozzáférhetővé az érdeklődő számára, egy csendben lejátszódott televíziós forradalom révén pedig a mindennapi élet banalitásaira összpontosító kibeszélőműsorok, valóságshow-k és szappanoperák hódították meg a tévéképernyőket. A hatalmas (kulturális) dömpingben szinte törvényszerűen kerekedtek felül a tömegmédia, a politikai és a gazdasági tényezők által idomított emberek körében a könnyedebb, az egyéntől minimális erőfeszítést (vagy azt sem) igénylő, tálcán kínált tartalmak. Az áldatlannak vélt állapot javítása érdekén a Szerbia Demokrata Párt a közelmúltban akciót kezdeményezett a giccs és a ponyva ellen. Az elképzelés tökéletes: adóztassuk meg a giccset és a ponyvát, és a befolyt összegből támogassuk az értékes művészeti alkotásokat! Egyetlen baj van csak vele: kivitelezhetetlen.

A javaslat megvalósításához mindenekelőtt egy bizottság létrehozására lenne szükség, amely megállapítaná, hogy mi az értékes alkotás, és mi nem az, csakhogy felmerül a kérdés, kik lennének abban a bizottságban, kik választanák meg őket, milyen hatáskörökkel rendelkeznének és milyen kritériumok alapján döntenének. Félő, hogy az első hallásra nemesnek tűnő elképzelés a valóságban könnyen a személyes önkény és a cenzúra eszközévé válhat. Ki mondja meg, hogy a nemzeti ikonként tisztelt Goran Bregovićnak az idei Eurovízión előadott Ovo je Balkan (Ez a Balkán) című szerzeménye egy laza nyári sláger vagy ordenáré giccs (szerintem egyértelműen az utóbbi), illetve Mladen Đorđević Život i smrt porno bande(A pornóbanda élete és halála) című alkotása kiélezett társadalomkritikai vonásokkal rendelkező művészfilm vagy egy sokkolni akaró ócska ponyva (megítélésem szerint sokkal inkább az első)?! A kezdeményezés tekintetében maga a kezdeményező eddigi munkássága sem valami bizalomgerjesztő. Képzeljük el, miféle kulturális trendet teremtene az a párt, amelynek hatalmi korszakában megkísérelték száműzni az iskolákból Darwin evolúciós elméletét, a Residents-koncertet sátánista gyülekezetnek titulálták, a szerb újévvárásra rendezett ünnepségre Ceca Ražnatovićot fogadták fel Belgrád központjában énekelni, a trombitaszóra asztalokon hastáncoló lányokról és mértéktelen pia-kaja fogyasztásról elhíresült gučai népünnepély pedig kiemelt állami támogatásban részesült.

A kívánatos művelődési tartalmak meghatározásakor két egyformán veszélyes csapdát kell elkerülni. Az első a behódolás a tömegízlésnek, amiben a populista politikusok járnak az élvonalban, „a nép ezt akarja” szlogennel indokolva meg különféle könnyed fesztiválok és népünnepélyek favorizálását, amiben nagymértékben számítói dörzsöltség rejlik, mert egy tömegrendezvényen és tömegrendezvénnyel sokkal könnyebb népszerűsíteni önmagad, mint például egy balett-táncos, egy modern képzőművészeti tábor vagy egy kísérleti zenei fesztivál által. Az efféle hozzáállás a kultúrához szűk látókörű szemléletre és rövidtávú (a következő választásig) érdekre vall, ami hosszútávon aligha szolgálja a nemzet vagy a közösség kulturális felemelkedését. Az egymás bemocskolására alapozott könnyed politikai talk show-kon és mások életének mindennapi követésén szórakozó tömegektől nyilván nem is követelhető meg a rajongás a magas-művészet iránt, ugyanúgy, mint ahogyan az átlagembertől sem reális elvárni, hogy túlzott érdeklődést fejtsen ki a legújabb fizikai és kémiai kutatások eredményei iránt. Az igényes kultúrának minden társadalomban egy szűk vagy szűkebb réteg adja a közönségét, azonban nagyképű elitizmusra vallana abba a csapdába esni, hogy foglalkozzunk csak ezzel a szűk réteggel, a tömegnek meg ott van a kulturális bóvli. A tömegkultúra korszakában is létezik igényes szórakozás, ami képes szélesebb körben is mozgósítani az embereket, vajdasági magyar vonatkozásban a legkézenfekvőbb példa erre a Tanyaszínház: értéket közvetít és mindenki számára befogadható. Ugyanakkor a széles közönségnek szánt műnek is lehetséges más rendeltetése a puszta szórakoztatás mellett: én például kisalsósként nem az iskolában és nem a környezetemtől, hanem a képregényekből sajátítottam el a szerb nyelvet.

A kulturális politika által meghatározott követelmény ideális esetben a magas-művészet és az igényes, kulturális szórakozás ötvözetéből áll össze. Esetünkben a kulturális élet minőségének javítása érdekében különféle büntetőintézkedések helyett mindenekelőtt a társadalom-politikai helyzetből fakadó értékrendet kellene megváltoztatni, amihez megfelelő támogatási politikára, az embereket gondolkodásra serkentő intézményes útmutatásokra és a közszereplők részéről bizonyos értékeket közvetítő magatartásra lenne szükség. A kultúra nem egy önmagától létező valami, hanem sajátos lenyomata egy adott társadalomnak, egy konkrét közösség állapotának, ezért irreális azt várni, hogy a benne uralkodó viszonyok jobbak legyenek az általános helyzetnél. Természetesen vannak a hanyatlással szembemenő intézmények, szervezetek, csoportok és egyének, de megfelelő társadalmi háttér nélkül aligha képesek a kulturális élet áhított felvirágoztatására. Amíg a mantraként ismételgetett Koszovó Szerbia! jelmondat, a valós tartalom nélküli tolerancia és multikulturalizmus folyamatos szajkózása, a virtuális gazdasági növekedésről árulkodó paraméterek állandó kántálása és számos egyéb, ürességtől kongó politikai giccs határozza meg mindennapjaink alaphangját, addig aligha beszélhetünk valamirevaló értékrendről. A társadalom-politikai helyzetünk sokszor egy hétvégi ponyvaregényre emlékeztet, aminek a kulturális állapot csak az egyik szemléltető vetülete.