A jó bolond meséje

A napokban az a hír kelt szárnyra, hogy Szerbia kosárlabda-válogatottja nem vehet részt a vb-én, ha nem fizetik ki a nemzetközi szövetségnek a 15 ezer eurós tartozást. Ezt követően aztán elindult a vita-lavina. Először Ivković, a szövetségi kapitány „nyilatkozott”, talán inkább vádolt mármint: „Nem becsülnek bennünket! A játékosok nem kapták meg az EB-ért járó bónuszokat sem...” Majd Krstić a kapitány: „Nem támogat bennünket senki! Leszögezem, hogy a prémiumok kifizetése nem annyira fontos, mint az, hogy nem kapunk megfelelő támogatást a szövetségtől. Ha valaki egyszer megígér valamit és azt nem teljesíti, akkor hogyan bízzon meg abban személyben az ember? Szeretném ha a szövetség volna a második családi házunk ahova mindig elmehetnénk bajainkkal... Nem vagyunk mi itt a pénzért, (senki nem említi a ki nem fizetett,) hanem mert szeretjük hazánkat....” Tehát nem pénzről van szó, hanem arról, hogy nem becsülik meg őket, nem tartják szavukat! Lehetséges, hogy mégis csak pénzről volna szó? Ugyan kérem!

Legyünk azért egy icipicit komolyak

Valamennyi válogatott játékosunk profi, tehát pénzért játszik. De az is legyen nyomban leszögezve, hogy a hazai csapatok és a válogatottak (van valami féltucatnyi lépcsőfok) fabrikálta ki ezeket a játékosokat, akik egytől egyig sok tíz millió dinárt keresnek évente! Fogadni mernék, hogy ha a szövetség emberei azzal közelítették volna meg őket, hogy:

a. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk nem tudjuk ebben a pillanatban megfizetni, amit megkerestetek.

b. Adósak is vagyunk fűnek-fának, mert ebben a pillanatban is a jó ég tudja, hogy hány válogatottunk játszik a különböző versenyeken. Ez a játék jövője. A jövőt nem adhatjuk fel, a gyerekeknek játszani kell!

c. Az államnak sincs annyi pénze mint tavaly, tehát nekünk is kevesebbet adtak.

d. A szponzorok is bajban vannak.

Tehát: kérnénk benneteket, legyetek türelmesek, lehet, hogy tart egy ideig ez a helyzet, de ... és ezt a szövetség elnökélnek és a sportminiszternek, (aki nagyon szeret fényképeszkedni, amikor a válogatott győz) kellett volna mindezt személyesen elmondani a csapatnak és az edzőknek! Mennyire más volna most a hangulat az előkészületeken.

Fogadni mernék, hogy a játékosok nyeltek volna egyet és a kapitánnyal együtt azt mondják: Mindezt tudjuk mi is és megértjük, de ne menjetek át az utca másik oldalára ha szemben jövünk veletek...

Ha történetesen én vagyok Nenad Krstić, a kapitány akkor gondolok egyet „hála annak, hogy kosárlabdást csinált belőlem a klubom meg a válogatott (s most milliókat keresek) nyomban kifizettem volna azt a nevetséges összeget, amiről beszélnek, hisz az még nem is fél százaléka évi, azaz fele egyheti gázsimnak!” El tudják képzelni, hogy milyen visszhangja lenne egy ilyen lépésnek!? Vagy azt mondanák: „nézd ezt a jó bolondot...”

Arról már nem is akarok beszélni, hogy ha már olyan világban élünk, hogy minden a pénz, akkor minden igazolt játékossal aláíratnék egy szerződést, mely szerint ha külföldre szerződnek kötelesek annyi éven keresztül a keresetük 2,5–5 százalékát a szövetségnek fizetni, amennyit a mi klubjainkban és a válogatottban játszottak! S ezt a pénzt csakis a legfiatalabb válogatottakra lehet költeni.

Nem tudok „leszállni” az edzőkről!

Kalapot emelek Grondone, az Argentin Labdarúgó-szövetség elnöke előtt. Ragyogó stratégiával jött elő, hogy megoldja a megoldhatatlant – úgy szabaduljon meg Maradonától, hogy őt és a szövetséget senki se bírálhassa! A „nép” ugyanis azt akarta, hogy az „istenkeze” még négy évet vezesse a válogatottat. Erre a szövetség felkínálta neki a pozíciót, azzal, hogy elrendelte segédedzőjének és a többi „segítőinek” a leváltását. Erre Maradona felháborodásában megtámadta Bilardo sportigazgatót azzal, hogy „elárulta” az elnököt meg azzal, hogy hazudott, mert közvetlen elzavarta, mert ezt tette 7 (hét) munkatársával, akiket ő hozott a válogatotthoz. S ő ezek nélkül nem hajlandó vezetni a csapatot. Ugye milyen egyszerű volt megszabadulni a világ egykori legjobb játékosától, aki azon kívül, hogy a válogatottat (el)vezette soha nem edzett még ifi csapatot sem.

Nem tudom fel kellene-e erre a megoldásra hívni Karadžić figyelmét. Igaz az ő helyzete sokkal jobb, mert a piszkos munkát valószínűleg elvégzi a FIFA, azzal, hogy nem enged a négy meccsről való letiltásból. Nagyon sokak (beavatottak) szerint Karadžić elnöknek is le kellene mondania, mert megkérdőjelezhető, hogy minek alapján adott havi százezer eurót Antićnak, anélkül, hogy a legaprólékosabban le legyen írva, hogy milyen siker (és viselkedés nemde?) után kaphatja ezt a hatalmas fizetésemelést! Valahogy még lenyelhető, hogy megkapja a vb „bevételének” a tíz százalékát (kb. tíz millió lett volna, ha továbbjutnak, de nem jutottak!) a következő négy évre, de nem egyre. Itt kell elmondani, hogy ő 340 000 eurón volt évente, most meg havonta kellett volna egy százast kapnia!? Minek alapján? Ne is említsem, hogy állandó repülőzgetése mennyibe kerül. S ha ezt az ember meggondolja, akkor könnyű megérteni, hogy a világ egyik legsikeresebb edzőjének, Dušan Ivkovićnak kinyílik a bicska a zsebében, amikor ezt látja és hallja! Igaz ő „csak a kosarazók szövetségi kapitánya”, de nincs a világon olyan titulus, amit meg nem nyert volna. S mit tud ennek ellenében a Kalondont mosolyú Madridban élő és „nemzetközi nyelven” káromkodó labdarúgó edző felhozni?

S mondja valaki, hogy van igazság a földön...