Poligamy-társasjáték

A főhős, András, forgatókönyvíró és te is ilyen szakon végeztél. Tartalmaz a film önéletrajzi vonásokat?

– Úgy gondolom, hogy arról tudok igazán írni, amiről van ismeretem. A forgatókönyvírás izgalmas, ugyanakkor alapvetően magányos, és a világtól elszeparált, életidegen művelet. Az ember bevonul egy sötét szobába, és naphosszat csak ír. A filmben ugyan napsütötte ez a szoba, de az enyém sokkal sötétebb, mert a gangra néz. Ha olyan dolgot írok, ami érdekel, az jó, habár az is szenvedéssel jár. Amikor viszont az ember olyasmit ír, amit nem szeret, az maga a pokol. Emellett más hasonlóságok is jelentkeznek András és én közöttem.

Miért Poligamynak írtad le a film címét?

– Szerettem volna vele a társasjátékra utalni, hogy hangzásában hasonlítson a Monopolyra.

Mi késztetett arra, hogy rendezőként is kipróbáld magad?

– Mindig is rendező akartam lenni. Kilencszer felvételiztem a Budapesti Filmművészeti Egyetemre, mire forgatókönyvíró szakra felvettek. Örültem neki, mert ugyanannyi lehetőségünk mutatkozott rendezésre, mint a rendezőszakosoknak. Egyébként már az egyetem előtt is sok kísérleti filmet írtam és rendeztem. Nem most próbáltam ki magam, de ez volt a vágyam.

Hogyan merült fel benned a film témája?

– Több kapcsolatom volt nőkkel, egyik hét évig tartott. Habár nagyon szerettem a hölgyet, bennem is felmerült, hogy elkötelezzem-e magam. A férfiben ilyenkor jelentkezik egy félelem, hogy egy életre le kell lemondania a nőkről. Lehet, hogy nem valljuk be, de szeretünk csajozni. Az elkötelezettségtől való félelem szülte a film ötletét: mi lenne, ha egy férfi minden nőt megkaphatna? Persze ez elsőre fantasztikusnak tűnik, de végül kiderül, hogy istencsapása.

Miért Csányi Sándort választottad főszerepre?

– Első ötletem az volt, hogy a férfiszereplőnek nem szabad jóképűnek és vonzónak lenni. Azután mégis Sándor lett, aki jóképű és vonzó is. Egyszerűen arról van szó, hogy noha nagyon tehetségesek a magyar színészek, de kevés a kameragyakorlatuk. Bárki, akit megnéztem, nem azt hozta, amit vártam. Egyszer valaki Csányit ajánlotta. Nem tartottam rossz ötletnek, habár láttam már olyan filmekben, amelyekben egyoldalúan használták. Főleg a vonzerejére építettek, ezért jogosan legyintettek az emberek, hogy „már megint egy Csányi-film”. Ugyanakkor megállapítottam, hogy nagyon szereti a kamera. Nemcsak azért, mert jól néz ki a vásznon, az édeskevés lenne. Úgy mondom, hogy filmérzékeny, és a castingon világossá vált számomra, hogy őt kerestem. Semmiféle marketing megfontolás nem hajtott. Természetesen, amikor már kiválasztottam, akkor örültem annak, hogy bevonzza a nézőket. Nem játszom el, hogy ez nem volt tényező, de nem volt elsődleges. Bevállaltam volna egy teljesen ismeretlen színészt is, ha találok megfelelőt. Az is bennem volt, hogy ha jól csináljuk, Sándor másik oldaláról mutatkozhat be, amit a kritikusok is elismernek, és ez így is történt.

Elégedett vagy a film fogadtatásával?

– Egy éve a legnézettebb film, ami nagy szó, mert a magyar filmektől lassan elpártolnak a nézők. Nagy sikereket ígérő filmek is buktak már meg. A Poligamyt a közönség túlnyomórészt pozitívan fogadta, habár ez nem egy egyértelmű történet, igényli a gondolkodást. Természetesen voltak kritikák is, nem létezik olyan film, ami mindenkinek tetszik, főleg nem akkor, ha széles közönségnek szánták.

A jövőben maradsz a rendezésnél?

– Mindenképpen. Úgy gondolom, hogy író-rendező vagyok egyben. A mai nagyon bizonytalan magyar filmkészítésben pozitívumnak számít a nézőszám és az a fajta magas színvonal, amit a közönségfilmek terén a Poligamy is képvisel. Egy normatív támogatásunk van, amit a nézőszám után kapunk a következő filmhez, így nagyobb eséllyel tudunk elindulni. Az új film szintén egy széles közönséget megcélzó, ám hasonlóan kifinomult alkotás lesz, mint a Poligamy. Talán egy kicsit harsányabb, lazább és erőteljesebben vígjáték, de színvonalasan szórakoztató.