Otthoni vendégek

Vendéglátónk több mint 30 évig volt egyedüli kelet-európai betelepülő a faluban, ahova négyéves korában érkezett, és a svédek számára idegen hangzású nevén kívül nem sok dolog emlékeztette igazán nem is ismert hazájára. Aztán néhány éve a gyár a faluban magyar „vendégmunkásokat” kezdett alkalmazni, akik – akárcsak az ő szülei – 40 évvel ezelőtt, kicsit megszédülve a jóléti társadalom nyújtotta lehetőségektől, másokat is „kihozattak”. Néhány éven belül körülbelül tíz magyar család élt a faluban, ahol ma már a legszámosabb kisebbséget képezik. Ezzel elérkezett vendéglátónk ideje is: egyre jobb magyarsággal, azóta is a házigazda szerepében, büszkén mutathatja be a vendéglátó nép kultúráját az újonnan jötteknek. A család, amellyel nyaralójukban meglátogatom, külön kuriózum, hiszen a családfő maga is vajdasági magyar. Az egyetlen ember, akinek társaságában vendéglátónk „önmaga” lehet, szerbül beszélhet, szerb zenét hallgathat. Ilyenkor a svédországi magyarok kissé csúfondárosan meg is jegyzik: „hiába él itt 40 éve, soha sem lesz belőle svéd”. Talán az fájhat nekik, hogy ilyenkor nemcsak a svéd kultúra merül egyszerre feledésbe, hanem a magyar is: a CD-lejátszóból fölváltva Bijelo Dugme és Ceca számok üvöltenek, egy kis magyar lakodalmas rockkal fűszerezve – hiszen amióta édesapja rendes vendégmunkáshoz illően nyugdíjasként hazaköltözött Vajdaságba, svéd családjával minden nyáron hazautazik, és ott szerzi be a „kulturális termékeket”, az viszont már, illetve még nem várható el tőle, hogy tájékozott is legyen, hogy mit lehet, és mit nem illik hallgatnia egy vajdasági magyarnak. Amennyire neki nincs fogalma a kulturális trendekről, „igazi” svéd családjának még annyira sincs, talán épp ezért tűrik határtalan nyugalommal a kulturális terrort. Vagy talán ez lenne a valódi svéd tolerancia? Az „otthoni” kultúrára éhes vajdasági magyar vendég sorra megtáncoltatja a szerb dalokra a jelenlevő hölgyeket, akik szelíd mosollyal lépegetnek az ismeretlen zenére. A tinédzser unokahúg szívesebben nézné kedvenc sorozatát, de kompromisszumos megoldást talál: a föliratot olvasva igyekszik követni a film eseményeit az iszonyatos hangzavarban. Egyedül az unokahúg barátjának arcán látszik egy kis zavar, talán mert még új a családban. A számára alighanem töröknek tűnő zeneszám valamelyikére fintorba rándul az arca, mire megkérdezem: „Nem tetszik a zene?”, de addigra már összeszedi magát, és mosolyogva válaszol: „Hát, nem a kedvencem”. Hiába, a beilleszkedés az első, a kulturális sokktól magához térve ő is jóízűen majszolja a harmadik szelet tortát, amit a magyar vendég tévedésből a kezébe nyomott, vagy mert nem értette, amikor svédül mondta, hogy köszöni, nem kér, vagy mert nem hallotta a sok hangos svéd–magyar, magyar–szerb, szerb–svéd koccintástól. Azért a vendéglátók is tanulnak valamit a vendégektől. Egy-két új dalt, idegen szót, furcsa szokást. A svédországi faluban is a magyaroktól tanultak meg a svédek köszönni. Itt annyira nem szokás, senki sem sértődik meg, ha az ismerőse szó nélkül elmegy mellette. De ha tudják, hogy kelet-európai a szomszéd, inkább előre köszönnek, nehogy sértődés legyen belőle. A dolog odáig fajult, hogy a svédek már egymásnak is elkezdtek odaköszöngetni.