Ortutay és akiknek (nem) kell

Három rossz hírem van: a szülői házat lebontották, a Népkörben már tíz éve van emléktábla, viszont nemigen látom, miért lehetne-kellene büszkének lennie Szabadkának Ortutayra, aki csak kétéves koráig lakott itt.

Írása végén Jung már kritikusabban szemléli Ortutayt, saját egykori nekrológjait, de nem említi meg egy korábbi szabadkai útját, amelyről a néprajzos ezt is feljegyezte 1941 júniusában: „Nekem is volt egy megrázó élményem. Pünkösd vasárnapján a bunyevác kislányok járták a várost kiöltözve, s bunyevác és magyar dalokat énekeltek, s táncot is jártak – némi pénzért természetesen. (…) Ilyeneket is énekeltek: (…) Éljen Horthy Miklós, éljen Magyarország – Éljen Ádolf Hitler, éljen Németország stb. A gyerekeket bizonyára betanították e nemes énekekre (…) Azért bunyevác kutyák vagytok, gondolták s mondták is a körülálló magyar nézők. Az bizonyos, hogy a magyarok nem énekeltek volna ilyet leigázóik előtt egy-egy pengőért.” Majd arról mélázott el, hogy régen ő még hitt abban, a nép a passzív ellenállást választja ilyenkor, de nem, ma inkább nyíltan behódol.

Jung nem idézi fel ezt a szabadkai utat, pedig több okból fontos. Azt sejteti, hogy Ortutay nem a kommunizmusnak behódolva vált vakká, az volt már 1941-ben is, és ama feltételezése, hogy a magyarok nem énekeltek volna egy pengőért – bezzeg a bunyevácok! –, etnocentrikusságát bizonyítja, amiből pedig az is következik, hogy minden lehetett, csak jó magyar néprajzos nem (még ha a szakmája ma is isteníti őt – bár ki tudja, milyen szabályokat követ ma a magyar néprajz…). Ráadásul, ha valaki 1945 után a szovjetek által megszállt Magyarországon behódolónak volt tekinthető, az éppen ő volt. (És hogy 1945 után mit énekeltek, mit kellett énekelniük a szabadkai magyaroknak is, most nem témánk – de tudjuk jól.)

A gond nem az, hogy Ortutay karrierista volt, hedonista és szeretőket tartott, hogy jobban érdekelte őt a vajdasági magyar néprajznál a bécsi szexmozi és a konyak. Hanem az, hogy munkásságának megítélését átírja a publikált, háromkötetes Naplója is, rámutatva, milyen nehéz életművet és életutat kettéválasztani. És azért, mert Szabadkán született és a magyar néprajz terén eredményeket ért el, még nehéz elfeledni, hogy a tudós, a tudományszervező mögött ott a diktatúrát kiszolgáló pitiáner politikus, a felkapaszkodott, bizonyítani akaró, frusztrált tudós. Ha nem is volt egy Biszku Béla, de igazi kádárista volt, s sokaknak tett keresztbe. Nem csak a Magyar Rádiót vezette, miközben már a kommunistáknak melegítette elő a fotelt, de a legsötétebb időkben volt vallás- és közoktatásügyi miniszter: 1947 és 1950 között, így az ő nevéhez fűződik az egyházi iskolák államosítása, a kommunista tanterv bevezetése is. Kíváncsi volnék, mit szólna a szabadkai püspök, ha Ortutay emléktáblája alatt kellene járnia nap mint nap. Vagy a szabadkai hivatásos magyarok. Avagy „a mi kommunistánk” – az más?

Számomra tehát nem az a probléma, ami Jung Károly számára, hogy születésének centenáriumán elmaradtak a nagy ünnepségek, s hogy csak Zentára jutott el a róla szóló tárlat. Hanem az, hogy Ortutay személyiségének csak egyik oldalát emelték ki, a néprajzosét. Pozitíve emlegette őt a szakma, homokba dugva a fejét, miközben a történelemtudomány avagy a történelmi emlékezet Magyarországon már korábban kimondta róla a cseppet sem pozitív ítéletet. Ami naplóinak megjelenése után még egyértelműbbé vált, ha zajlott is róla némi vita. Mert senkinek sem szoktak szobrot állítani csak tudományos munkássága miatt, minden mást elfeledve. (Hja, azt mondják, ha Hitler nem robbantja ki a II. világháborút, ma mindenki elismerné nagyságát a német gazdasági csoda okán… Csak ilyen ha nincsen.)

A kérdés még mindig az: Vajdaságban miért juthat eszébe bárkinek, hogy Ortutayt ünnepelje? Mert néprajzos volt, akadnak hódolói? No de vajon a néprajznak nem éppen az a feladata, hogy minél pontosabban és teljes körűen írja le a dolgokat? Némi kritikával kezelve?

Úgy látszik, felénk nem: ami tetszik, jöhet, ami nem, azt meg feledjük el.