Mindennapi kenyerük nélkül

Észak Dél ellen

Az éhínség problémája egyidős az emberiséggel, s több halálos áldozatot követelt, mint a járványok és a háborúk együttvéve.

Régebben azért volt éhínség és éhhalál, mert nem tudtak elegendő élelmet termelni. Ennek alapján egyes tudósok, pl. Malthus (1766–1834), arra a következtetésre jutottak, hogy a lakosság lélekszáma mértani haladvány szerint növekszik, míg az élelmiszer-termelés csak számtani haladvány alapján. Ezek szerint elegendő élelem akkor jut majd a Föld minden lakójának, ha csökken a lakosság számának növekedése. Ebben az időben közelítette meg bolygónk lakosainak a létszáma az 1 milliárdot. Ma ez a létszám meghaladja a 6 milliárdot.

A mezőgazdasági tudomány és technológia fejlődése tette lehetővé ezt a hihetetlenül nagy lakossági létszámnövekedést, a „demográfiai robbanást”. Az éhínség és az éhhalál okát ma nem az elégtelen mennyiségű élelmiszer-termelésben kereshetjük, hanem az aránytalan elosztásban.

Malthus, ha ma élne, alighanem a legnagyobb gondnak a gazdagok (Észak) és a szegények (Dél) közötti óriási különbséget tartaná, amely állandóan növekszik. Negyven évvel ezelőtt a világ népességének a tehetősebb 20 százaéka átlagosan 30-szor volt gazdagabb, mint a legszegényebbek 20 százaléka. Ez a különbség 1990-re 60-szorosra, 1999-re pedig 74-szeresére nőtt. 1999-es világbanki statisztikák szerint több mint 1,2 milliárd ember élt abszolút szegénységben, napi egy dollárnak megfelelő jövedelemből.

Bebizonyosodott, hogy az éhínséget és az éhhalált adományokkal, segélyekkel nem lehet tartósan megoldani. Az éhezőt egy segélyként kapott hal rövid időre megmentheti ugyan az éhhaláltól, tartósan azonban csak úgy segíthetünk rajta, „ha megtanítjuk halászni”.

Az éhezők napi 1 dollárból nem vásárolhatják meg maguknak az iparszerű mezőgazdaság által termelt élelmiszereket. Az igazi megoldás és segítség az volna, ha a fejlett világ támogatná őket az önállóvá válásban. Ezt a folyamatot azonban nehezítik az élelmiszer-termeléssel és -elosztással, valamint a világgazdasággal kapcsolatos különféle spekulációk, a fegyverkezések és a háborúskodások kiadásai, valamint az egészségügyi gondok, pl. az AIDS.

Az AIDS szerepe, mint mezőgazdasági termelést és az élelmezés biztonságát fenyegető tényező, napjainkban új jelenség, de hatását nem szabad lebecsülni. Afrika leginkább érintett országaiban sok millió munkás halt meg 1985-től 2000-ig ebben az alattomos betegségben. Egy vizsgálat szerint azoknak a családoknak, ahol a betegség felütötte a fejét, 40 százalékkal kevesebb élelmiszer jutott. A Szaharától délre fekvő országok mezőgazdasága munkaerejének 80 százalékát a nők adják, akiknek 60 százaléka AIDS-szel fertőzött. Sokuknak ott kellett hagyniuk a földjüket, hogy ápolhassák beteg hozzátartozóikat.

Komolyan veszélyezteti még az élelmezés biztonságát a vízhiány, amely ma a világon 400 millió embert fenyeget. Becslések szerint 2035-re 2,6–3,4 milliárd ember él majd szűkös vagy vízhiányos körülmények között.

Az iparszerű termelés hatásai

Szakértők véleménye szerint a világ mezőgazdasága jelenleg képes annyi élelmet termelni, hogy a Föld minden lakójának meglegyen a mindennapi kenyere. Az igazi gondok az elosztásban vannak.

A növényi és állati hibridek, a nagyfokú műtrágya-fölhasználás és a növényvédő szerek lehetővé teszik, hogy az iparszerűen működő nagy farmok óriási mennyiségű élelmet termelhessenek. A termelési sikereknek azonban nagy az ára. Az elmúlt század kezdete óta termesztett növények genetikai diverzitásának (sokféleségének) 75 százaléka elveszett. Kínában a búzának 1949-ig nagyon sok változatát termesztették. Ezekből 1970-re már csak 10 százaléka maradt. A Mexikóban 1930-ban számon tartott kukoricafajtáknak ma már csak 20 százaléka van meg. A Fülöp-szigeteken valaha számtalan rizsfajtát termesztettek. Ebből ma már csak 2 fajta foglalja el a termőterületek 98 százalékát. Európa háziállatfajtáinak több mint a fele kiveszett az elmúlt száz évben, de a megmaradottak 43 százaléka is igen veszélyeztetett. Ez a probléma súlyosabb az iparilag fejlett országokban, mert ott legintenzívebb a mezőgazdaság.

A világon ma kb. 10 000 ehető növényfaj van, ebből az élelmezés biztonsága szempontjából kb. 100-nak van jelentősége. A világ sok országában mégis csak 4 fajnak, a búzának, kukoricának, rizsnek és a burgonyának van számottevő jelentősége, ezek adják a táplálkozási energiaszükségletnek a 60 százalékát. Ha valamilyen kórokozó megtámadja ezeket a növényeket, akkor veszélybe kerülhet az élelmezés biztonsága. Jól szemlélteti az ilyen eshetőséget az 1970-es kukoricatermés károsodása az Egyesült Államokban.

A termesztett kukorica 80 százaléka tartalmazott egy olyan gént, amely fogékonnyá tette a kukoricarozsdára (gombafertőzés), ez 50 százalékos terméskiesést idézett elő. A bajt úgy orvosolták, hogy az USA-beli kukoricát keresztezték egy dél-mexikói fajtával, amely rezisztens volt a kukoricarozsdára. Ez az eset jól szemlélteti, mekkora jelentősége van a genetikai sokféleség megőrzésének.

Az iparszerű állattartás, a mamutfarmok a vitathatatlan eredmények mellett nagy kockázatot is jelentenek az élelmezés biztonságára és az ember egészségére.

A nagy állatsűrűség és az ezzel járó higiéniai gondok, valamint a genetikai uniformitás lehetővé tette és teszi új, eddig még ismeretlen állatjárványok megjelenését. Példák erre a Nipah-vírusok és madárinfluenza vírusai által kiváltott járványok, továbbá a BSE vagy kergemarhakór megjelenése.

A nagy farmokon egy-egy járvány, pl. a száj- és körömfájás óriási károkat okozhat. Az elmúlt évtizedben Angliában a BSE és a száj- és körömfájás leküzdésekor többmillió szarvasmarhát pusztítottak el. Dél-Ázsiában az elmúlt években kb. 100 millió szárnyast semmisítettek meg a madárinfluenza leküzdésekor.

A madárinfluenza, a Nipah és a BSE kórokozói átlépték a faji hatást és nemcsak az állatokat, az embert is megbetegítik.

A jövőt illetően nagyon fontos volna, hogy fönnmaradjon a termesztett növények és a háziállatok genetikai sokfélesége.