Zenésztársak

Hamarosan jól összeszokott banda lettünk. Sokan ellátogattak esténként ebbe a vendéglőbe, sőt vidékről is érkeztek dalolós kedvűek. (Történt mindez 1981-ben, akkor még sokaknak volt kedve meg pénze mulatozni.) A csárdában öt asztal volt mintegy húsz székkel. Ha megtelt a terem és mindenki rágyújtott, vágni lehetett a füstöt, ventilátor meg sehol a láthatáron. Éjfél tájban már a hangunkat is alig lehetett hallani, úgy berekedtünk. De azért egy ideig rendben mentek a dolgok. A bajok akkor kezdődtek, amikor a négytagú bandánk közül ketten (a két roma) a jó keresetek miatt egyre lazábbra vették a dolgot. Ha levontam tőlük emiatt az „illetményből”, akkor meg kölcsönért folyamodtak hozzám, mondván, el kell valahogy tartaniuk a családot. A legrosszabb variáció az volt, amikor egy jól sikerült estén három-négy napi keresetet szedtünk össze, nos, akkor rendre elmaradtak, amíg a lóvé tartott. Amikor meg mégis megjelentek, az előre kitervelt füllentéseknek se szeri, se száma: „Leesett a gyerek a bicikliről, szívinfarktust kapott a feleség, orvoshoz kellett járni…” Közben meg a hozzájuk legközelebb eső kocsmában biliárdoztak, iszogattak. Volt, ahogy volt, egy kerek esztendőt mégis kihúztunk együtt.