Tova csurog felettünk a nyár. A páracsöppektől nehéz levegő ragadós nektárként kúszik bőrünkön, bágyadt és ernyedt lábakkal araszolunk a sűrű déli forróságban. Az éjszaka és a hajnal sem hoz megkönnyebbülést, forró lepedőn zuhanunk álomba és még forróbb, nyirkos párnán feszegeti pilláink a redőnyön bekukucskáló napsugár. Áldás a zuhany, kristályos cseppek csókolják rövid időre tisztára testünket, a forróság azonban nagyobb úr, pórusainkba csókol, tüdőnkbe kúszik és erőtlenül lebegünk egy délibábos álom felé.

Eszembe jutnak a régi nyarak, amikor legfeljebb egy falatnyi fürdőruha takarta azt, amit még nem is kellett volna rejtegetni. Mezítláb ugráltam porban, fűben, vagy belecsobbantam a kerti szökőkútba. Dédimmel ücsörögtünk egy árnyékos lépcsőn, fokhagymát és kenyeret falatoztunk, egy falat dédinek, egy nekem, egy pedig a bozontos kutyának a lábunknál. Vagy izgatottan kaptam fel fejem, amikor az utcán nagy hangon ordibálta a cigány, hogy dinnyét vegyenek. Még az izzadságtól is ragadósabban csorgott az édes dinnyelé, kezemen, karomon, lábamra és combomra is egy-egy csepp, gyönyörűséges mocsok, csak anyámat ejtette kétségbe a foltos mosnivaló. Délibábos nyarak, amíg csak egy gondom volt, gyereknek lenni és nem tenni semmit, csak lebegni a forróságban.

Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd azt mondom, „azok a régi nyarak”. Ma is csak kivételesen őszinte pillanataimban ismerem el, hogy az idő röpül. Na meg azt is csak kivételesen őszinte pillanataimban vallom be, hogy emlékszem azokra a régi nyarakra, meg azokra az emberekre, akik ma már nincsenek, és arról sem beszélek, hogy hiányoznak azok, akik oly régen elmentek. Nem szeretem elismerni, hogy engem is megrémiszt az elmúlás. De ki tudja, talán most sem tettem vallomást, ez csak egy délibáb, egy mézédesen csorgó nyári délután képzeletszüleménye.