Őszinteség és politika

Nemrég megjelent kötete, a Mennyit hibázok, te úristen már címében utal arra, hogy a megszokott kukorellys stíluson ezekben a versekben sem változtatott. Miért ez a kényszeres alulstilizáltság, a hétköznapi beszéd retorikai alakzataihoz való vonzódás, a látványosan depoétikus attitűd?

– Valóban ezt a jellemzést szokták rólam adni, van is benne igazság, de nincs különösebb koncepcióm e tekintetben. Csak egy dolog érdekel: hogy amit kiadok a kezemből, az őszinte legyen. Az az elvem, hogy francba az irodalommal, ha az ember irodalmat ír! Nyugodtan fittyet lehet hányni a nagy elődökre, arra, hogy mások hogy csinálták. Én a saját lelkemet próbálom prezentálni, olyan nyelvi struktúrákat akarok létrehozni, amelyek tükörként működnek, tehát fel tudom fedezni magam bennük.

Farkas Zsolt az önről szóló monográfiájában a grammatikai helytelenséget politikai liberációként értelmezi. Ezzel összecseng, hogy az idei országgyűlési választásokon a Lehet Más a Politika színeiben be is került a parlamentbe. Hogyan egyeztethető össze a – Kosztolányitól kölcsönzött fogalmakkal élve – homo politicus és a homo aestheticus?

– Számomra minden csakis esztétikailag értelmezhető, így a politikai diskurzus, a közös ügyek intézésének beszédmódja is. Ottlik Gézával értek egyet abban, hogy nekem igazából ízlésbeli problémáim vannak a fennálló rendszerrel. Úgy gondolom, ez az őszintétlenség, a populista, demagóg duma meg a sok össze-vissza hazudozás egyszerűen ízléstelen. Azért hagytam magam belesodortatni az LMP-dologba, mert azt olvastam ki belőle, hogy van egy fiatalokból álló társaság, amely esetleg majd másképp kezd el kommunikálni, tehát egyfajta patetikus diskurzust fog bevezetni, nem érdekli majd a bevett leosztás (bal–jobb, liberális–konzervatív, népi–urbánus, nyugati–keleti, kuruc–labanc), és – ahogy Bocskai István mondta – elkezdenek majd a dologról magáról beszélni. Ha úgy tetszik, alulstilizáltan fognak megnyilvánulni, mert a politika „föléstilizálja” magát annak a beszédmódnak, amit én normálisnak érzek.

Szerintem a szövegei, de újfent a politikai szerepvállalása lényegi jegye is a provokáció: az elődök kinevetése, a nyárspolgári élet kifigurázása. Olyan ez önnél, mint egy túlélési mechanizmus?

– Nem vagyok a feltétlen harc híve, sőt a polgárpukkasztás sem célom. Szerintem csak normálisan kell beszélni, és ez már elég provokatív. Arról van szó, hogy úgy van a magyar társadalom szocializálva, hogy a kocsmában normálisan beszélnek egymással az emberek, de abban a pillanatban, ahogy föl kell lépni a pódiumra vagy nyilatkozni kell a tévében, abnormális beszédmódban fogalmaznak. Az irodalomban is így van ez: az írók is ugyanolyan tökfejek, okosak meg félhülyék, mint a zongoristák, a hajléktalanok meg a kazánkovácsok, de amikor elkezdenek írni, fennköltté válnak, és ez szánalmas. Én a saját szövegeimben is megpróbálok kicsit ez ellen nyomulni, és ez valóban egyfajta provokációnak tűnhet mások számára.

Bár a pszichoanalitikus megközelítésmód a lehető legtávolabb áll öntől, sokan a szövegeit önterápiás írásokként értelmezik, különösen igaz ez az Ezer és 3 című regényére. Mennyire volt ennek megírásakor kibeszélési kényszere?

– Szerintem az ember egy bizonyos életkor után megengedheti magának, hogy őszintén beszéljen az életéről. Ennek a könyvnek a megírásakor elhatároztam, hogy itt aztán tényleg nem fogok szépelegni, mismásolni, elhallgatni, és olyan helyzeteket fogok leírni, amik számomra érdekesek, jellegzetesek, de nem hiszem, hogy ettől ez a könyv erőteljesebben önanalitikus jellegű, mint az előzőek. Mivel jó ideje kreatív írást oktatok, azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy használják terápiaként az írást. Szerintem mindenkinek – hangsúlyozom: mindenkinek – kellene írnia, nem azért, hogy publikálja, hanem mert az írás olyan folyamat, amelynek terméke által az ember pillanatfelvételekben láthatja a saját arcát, és ez fontos ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni önmagunkkal, nemcsak a jó oldalunkkal, a szépségünkkel, hanem a hülyeségeinkkel is.

Igaz, hogy a későbbiekben ezt a regényt fogja továbbírni?

– Igen, ez lesz a fő csapásirány, főleg ezzel fogok vacakolni, mivel a férfi–nő kapcsolatban látok még megírandó témát, különösen amiatt, hogy szerintem Tolsztoj Anna Kareninája a világirodalom egyik legjobb regénye, de egyáltalán nem kap benne helyet a szexualitás, és a regényemmel valahogy ezt igyekszem kompenzálni.