Politikai özvegység

– Miért választotta a politikai pályát? – Alapképzettségemet tekintve orvos vagyok, egyetemi docensként dolgoztam. A 80-as évek kezdetén barátaim arra biztattak, hogy vegyek részt egy egyesület alapításában, amire akkoriban még nem nagyon volt példa. A több gyermeket nevelő családoknak semmiféle érdekképviseletük nem volt Magyarországon, a kormányzat pedig be akarta vezetni a személyi jövedelemadót oly módon, hogy a többgyermekes családokra nem volt tekintettel. Az egypártrendszer nem volt alkalmas arra, hogy a képviselők felemeljék hangjukat ez ellen. Ekkor létrejött a Nagycsaládosok Országos Egyesülete. A barátaim belerángattak ebbe, bár én három gyermekemmel nem tartottam magam nagycsaládosnak. Az egyesületnek én lettem az egyik elnökhelyettese. Még a Kádár-rendszerben sikerült elérnünk a többgyermekes családok részére az adókedvezményt, tehát teljes sikerrel indultunk. Ez kirángatott a laboratóriumból és a közélet részévé tett. Amikor elértünk oda, hogy Magyarországon választások lesznek, eljártam a Kereszténydemokrata Néppárt üléseire, ahonnan mindig úgy mentem haza, hogy „Zsófikám, ez valami borzasztó, ebből nem lesz semmi!” A feleségem tanácsolta, hogy lépjek be, majd képviselőnek jelöltek a lakóhelyemen. Ezután kineveztek népjóléti miniszterré. Ekkor leültem a családtagjaimmal megbeszélni ezt, hiszen nem volt mindegy nekik, hogy minden második villanyoszlopról az apjuk mosolyog vissza rájuk. Azt tanácsolták, fogadjam el a felkérést. A mai napig büszke vagyok rá, hogy első szabadon választott magyar kormány tagja lehettem, valamint az egyetlen egészségügyi miniszter, aki le tudta szolgálni a szolgálati idejét. – A családi életét mennyire forgatta fel új pályája? – Volt egy képviselőtársam, Lukács Tamás, aki megalkotta a „politikai özvegy” fogalmát. Ez vonatkozik mindazokra a feleségekre és férjekre, akiknek a párja közéleti munkát vállal. Ma is ugyanabban a családban élek, mint előtte, de ez mindannyiunknak nagy feladat. – Minden képviselő évente 100 személyt hívhat meg az Európai Parlamentbe. Az eddigiekben honnan hívott meg látogatókat? Mert ez az első alkalom, hogy határon túli magyarok a vendégei. – Korábban a volt választói körzetemben élő aktivistákat hívtam meg, akiknek hálás lehettem, mert hat éven át segítették a munkámat. Az első évben Szécsény város és környéke volt a vendégem. Majd mi, magyar képviselők felosztottuk magunk között az országot kerületekre, én Északkelet-Magyarországról gondoskodom, így onnan is hívtam meg látogatókat. Ez a mostani út valóban különleges. Az egyik tanácsadóm, Mikóczy Ilona kitalálta, hogy hirdessünk meg egy pályázatot. Gondoltuk, hogy 3-4 embert beteszünk egy ilyen csoportba. A munkák annyira jól sikerültek, hogy én rühelltem 3-4 embert kiemelni. – Szeretne-e valamit üzenni a határon túli magyaroknak? – Fel a fejjel! Komolyra fordítva a szót: el lehet viccelődni, hogy Trianonnak vannak előnyei, de egy keserves sors a miénk. Keserves sors, de talán egyszer minden keserv az ember javára válik. Különféle világnézetű emberek különféleképpen tudnak ehhez a kérdéshez hozzányúlni. Én hiszek abban, hogy a történelemnek is az Úristen az ura, és ha olyan történik velünk, ami rossz, annak üzenete van. Kicsit attól félek – most kemény dolgokat fogok mondani –, hogy mi, magyarok Trianon üzenetét nem gondoltuk végig és nem találtuk meg. Megálltunk a sebek nyalogatásánál, ami jogos és méltányos, jogosan fáj ez nekünk. Azt viszont nem hiszem el, hogy Trianon kialakulásában mi, magyarok mint nemzet nem voltunk hibásak. Ha nem jövünk rá, és nem ismerjük el, hogy ez mi volt, akkor nem tudunk majd előrehaladni az általam oly kedvesnek tartott együttélés irányába. Úgy gondolom, sok mindent most kapunk vissza, amit annak idején okoztunk. Régen a Hungarus különböző ajkú magyarokat jelentett az ország határain belül. Nem volt beolvasztási törekvés, mint pl. Franciaországban. A szláv népesség együtt harcolt velünk, a kuruc időkben kurucok voltak, nem labancok. Amikor a nemzet jelentése megerősödött Európában, akkor váltak szét különféle gondolatok, és erre még a bécsi udvar rá is játszott. A törvények, a kisebbségi törvények, mint ahogy mindenhol, nálunk is rendben voltak. A gyakorlat viszont nem. El kell ismernünk a magunk bűneit. És ne felejtsük el: egy Ady Endre ki tudta mondani, figyelmeztetett, jelezte a vészt, de az akkori ország urai nem hallották meg. Kivándorolt Amerikába másfél millió emberünk, abból egymillió sem volt magyar. A nemzetiségek menekültek. Miért nem csináltunk egy olyan országot, ahol jól érezték volna magukat?! Ahhoz, hogy igazán építkezni tudjunk, és ezáltal a határon túli magyarok emberi jogait, szülőföldjükhöz való ragaszkodásukat, kultúrájuk megőrzését tudjuk segíteni, ahhoz egy sokkal nagyobb nemzeti önvizsgálatra van szükség, mint amire a ma élő magyarság nagy része képes.