Nem tudom, hogy vannak a fiatalok az alvással, de én már úgy vagyok vele, hogy nehezen alszom el, és könnyen ébredek.

Amikor lefekszem, csend van, nagy csend. Elalszom. Amikor pirkad, szól a fülemüle. Felébreszt, de nem haragszom rá, mert nagyon szépen énekel. Nem sokáig, fél órácskát, majd elhallgat. És megint aludni tudok. Sőt, álmodni is gyönyörű dolgokról, s ezt szeretem. Álmodni szeretek. De megszólal a szarka, és mindent elront. A szarkára nagyon haragszom, és a varjúra is, mert az is károg korán reggel. A szarka pedig csörög, de oly hangosan, hogy csörgése mellett senki sem tud aludni. Még a legkeményebb idegzetűek sem.

És a fülemüle, a szarka, a varjú idegtépő melódiái mellé kaptam még egyet.

Egy héttel az Exit fesztivál előtt a városban, pontosabban az egyetemi város mellett levő romhalmaznál bemelegítőt tartottak a helybeli fiatalok. A bemelegítő pedig abból állt, hogy éjféltől hajnal öt óráig tamtam dobokkal, azaz technózenével szórakoztatták a több kilométeres környékben élőket. Dum, dum, dum, dum...

Lehet, hogy konzervatív vagyok, de nem értem, hogy ebben a dum, dum, dum-ban mi a szép?

A dum?

Számomra még a dum sem. Ugyanis a szüntelen dumoktól nem tudtam aludni. Hajnali négykor felhívtam a rendőrséget, és közöltem az ügyeletessel, hogy csendháborítás áldozata vagyok.

Ők pedig közölték velem, hogy ez nem rájuk tartozik, hanem a másik városrészben ügyeletben levő kollégáikra. Erre nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy a hatóság érdekemben – és nemcsak az én érdekemben – semmit sem tesz.

És nem is tett.

Hajnal öt órakor véget ért a buli. De nem azért, mert én szóltam, hogy érjen már véget.

Azért, mert addig tartott.

Egy héttel előtte egy esküvőnek hajnali egy órakor kellett befejeződnie a városi csendháborítási rendelet miatt.

A dum, dum hajnal ötig tarthatott.

Vajon kinek a fia volt ezen a dumon?

Először 1974-ben kapott el a fociláz, amikor Németországban volt a vb, s gyűjteni lehetett az albumba a képeket. Apám néhány napon belül megelégelte a kunyerálásomat a képecskékre, elment az első trafikba, vett 500 zacskóval, s azt mondta, ebből gyűjtsem ki az egészet. Hetekig, hónapokig ment a cserebere, s végül valóban hiánytalanul tele lett a füzet, amelyet még évtizedek múltán is lapozgattunk. A most befejeződött vb előtt örömmel vettem tudomásul, hogy a gyerekeknek újra lehetőségük van erre, s bár egy kicsit borsos az ára az öt Figurini Panini-képecskét tartalmazó zacskónak, barátom és fia belement a kalandba, habár a krapek még csak 5 éves. Ettől függetlenül kezdte fejből fújni még az egzotikusabb csapatok felállításait is, de félő, hogy csak a neveket tanulja meg, arcról felismerni a legjobbakat csupán a képernyőről lesz alkalma. Történt ugyanis, hogy a képeket forgalmazó országos hálózat gondolt egyet, s már a vb ideje alatt kezdte kivonni a forgalomból az albumot és a képecskéket. A trafikosok panaszkodnak, hogy hetek óta hiába rendeltek „újratöltést”, Belgrádból nem küldtek nekik, pedig akkora a kereslet, hogy biztosan jó boltot csinált volna vele mindenki. Még úgy is, hogy az interneten megjelent egy cserélős oldal, de elég nagy a felháborodottság, hiszen oda be kell tagosodni, s ennek 10 euró az ára!

Mindenki találgatja, vajon miért történik mindez. Az egyetlen logikus magyarázat erre az, hogy a belgrádi trafikos cég nem fizette ki az első olasz küldeményt, s másodikat már nem kapott. Dívik felénk a késleltetett kifizetés, így tesznek a multik is, az önkiszolgálós hálózatok, csak az a baj, hogy Nyugaton ez nem divat. Így tehát a gyerekek nagy bánatára a fél album üresen tátong majd, s 10 év múlva biztosan nem olyan nagy örömmel nézegetik, mint tettük azt mi, abban az átkosban.