Az őszinteségről – második ülésben

Hosszú évek óta olvasom vidékünk XIX. századi sajtóját, s a példák százait idézhetném az őszinte szó iránti igénynek. Igaz, ehhez elengedhetetlenül szükség volt a kor emberének lelki igényességére és a szellemi erejébe vetett hitéből eredő magabiztosságára. Az 1880-as évek zombori, szabadkai, zentai és óbecsei polgára, aki még őszintén hitte, hogy a világi dolgokban való jártassága segíti őt az általa megálmodott társadalom fölépítésében, városa, faluja és környezete művelésében és otthonossá tételében, megkövetelte az őszinte szót, s csak a hiteles tájékoztatást volt hajlandó megfizetni. Megmosolyogtató pillanata volt a tényekhez való ragaszkodásnak a zombori eset: 1886 elején Zombor szolgabírója ugyanis csak akkor lett volna hajlandó Zsigmondy Béla budapesti kútfúró mesterrel szerződést kötni a város artézi kútjának megfúrására, ha a tudós geológus mérései alapján kezeskedik érte, hogy Szegedhez és Szabadkához hasonlóan Zomborban is 250 méterről kapják majd a vizet, és nem kell a város költségvetésének többet fizetnie a mélyebbről feltörő vízért. A szolgabíró nem hagyta magát megtéveszteni, ő ragaszkodott a tisztes tájékoztatáshoz, s végül mégis lett Zombornak a Szent György téren artézi kútja. És ebben nagy szerepe volt a Bácska című lap biztosította nyilvánosságnak, ahol a vita lezajlott.

A nyilvánosság támasztotta őszinteség iránti igény fogalmazódott meg a Bácska óbecsei tudósítója, a későbbi jeles publicista, Fárbás József 1888 júliusának első napjaiban megjelent felettébb lelkes méltatásában is, melyben bejelentette: a Tisza-parti városban Grünbaum Pál, a gazdag banktulajdonos útjára indította az Ó-Becse és Vidéke című hetilapot. Hogy az újság mint „szellemi termelék” szükséges-e, azt a kétkedőkkel szemben azzal bizonyította, hogy rámutatott: az olvasók, a szellemi munkások száma mostantól szaporodik, „az ember nemesedik, a társadalomnak hasznos tagjává válik, s ebben az egyedüli érdem Ó-Becse és Vidékét illeti meg”. Fel sem merült benne, hogy az újság, a közművelődésen és a nemzet gazdasági felemelkedésének ügyén kívül egyebet is szolgálhat. Szemében – és ezzel valamennyi jeles kortársa így volt – a sajtó a szellemi javak demokratizálását jelentette, s a polgár felemelkedésének legfőbb eszközét látták benne. És ez így volt egészen az első világháború jelentette érdekcsoportok megjelenéséig, egészen addig, amíg a szellem emberének döntő befolyása volt saját világa alakításában. Amíg a városaink abban versenyeztek, hogy hol milyen középiskola létesüljön, hol épüljön színház, hol ásattassék vízelvezető csatorna, s az árvaházi segélyegyletek – a bankokkal együtt – pontosan elszámoljanak a bevételeikkel, amíg a polgár, aki a közösség javán munkálkodott, fillérre pontosan akarta látni munkája értelmét és eredményét, s igényelte az őszinte tájékoztatást, addig a sajtó a demokrácia egyik alapintézménye volt. Akkor nyert teret a médiában a csalárdság, amikor a tőke megtörte a lelkeket, s cselédjévé igyekezett alacsonyítani az őt kiszolgáló tömegeket.