A velencei követ dicsősége

Történt ugyanis, hogy az Egyházi Állam, a Német-Római Császárság és Franciaország 1508-ban szövetséget kötött a velenceiek ellen. Fraknói Vilmos történetíró, az Erdődi Bakócz Tamás élete 1442–1521 című kötetének (Méhner Vilmos kiadása, Budapest, 1889) harmadik fejezetében így ír erről: „Mikor tehát az 1508-dik év utolsó napjaiban, II. Julius pápa, Miksa és XII. Lajos a cambrayi szövetséget Velencze ellen megkötötték; a magyar királyt is fölhívták, hogy csatlakozzék hozzájok, és Dalmátiát, a magyar korona egy század előtt elvesztett melléktartományát, foglalja vissza.

Azonban törekvéseiket a köztársaság magyarországi ügyviselője, Guidoto Vincze, képes volt Erdődi Tamás közreműködésével, ellensúlyozni. A király ugyanis nejének halálával, a kezdeményezés bátorságának azon csekély mértékét is elvesztette, a mit a trónra magával hozott. A főurakban hiányzott a hazafias ambitió és áldozatkészség. A zilált viszonyok és pénzügyi zavarok közepett, mikor a végvárakat is alig birták a törökök ellen megoltalmazni, új foglalásokra gondolni sem lehetett.

Tétlenűl szemlélték tehát az 1509 tavaszán megindúlt háborút, mely Velenczére súlyos vereségeket és veszteségeket hozott.” A szövetségesek azonban továbbra is szerették volna elérni, hogy Magyarország csatlakozzon a Velence-ellenes ligához, ezért még a háborús esztendő nyarán a pápa újabb felhívással fordult a döntésképtelenségéről elhíresült II. (Jagelló) Ulászló magyar királyhoz. Az uralkodó ódzkodott attól, hogy elkötelezze magát Velence ellenében, mert a tengermelléki köztársaság anyagilag támogatta Magyarországot, és a törökök előrenyomulása ellen is természetes szövetségesnek tekintette.

A válaszom egy határozott talán – mondja a manapság divatos vicc. Valahogy így lehetett ezzel a maga korában II. Ulászló is, aki sok-sok határozott talánt mondott, igyekezett halogatni a döntést, igyekezett elodázni a pillanatot, amikor végre egyértelmű választ kell adnia. Velence mellett, a köztársaság érdekében lobbizott többek között Erdődi Tamás is, akit azonban hamar félreállítottak, kénytelen volt minden kapcsolatot megszakítani Guidoto Vinczével is. Egy alá sem írt, titokban elküldött levelében ekkor már így fogalmazott. „Érzelmeim nem változtak; de okos ember alkalmazkodik az idők követeléseihez… és mikor a viszonyok fölött nem uralkodhatik, ő hajol meg előttük.”

A következő esztendőben érkezett el a pillanat, amikor II. Ulászlónak végre döntést kellett volna hoznia, nem halogathatta tovább a válaszadást. De ő még ekkor sem vállalta magára a felelősséget, ezért inkább országgyűlés elé vitte a kérdést. A magyar korona népeit azonban ebben az időben nemcsak a török, de a pestisjárvány is tizedelte. Az eredetileg Székesfehérvárra összehívott országgyűlést ezért Tatára helyezték át. „A Vértes tövében, kies vidéken fekvő királyi vár, melyhez vadakban bővelkedő erdőségek tartoztak, már Zsigmond uralkodása alatt is zajos ünnepélyek és világtörténelem jelentőségű tanácskozások színhelye vala. De Mátyás idejében élte fénykorát. Az aranyban és színpompában ragyogó palotákról, az oszlopcsarnokokról, kertekről és vízijátékról elragadtatással szólanak az egykorú történetírók” – írta Fraknói Vilmos. A köznemesek ekkor negyven megbízottat küldtek Tatára, ahol a királyi udvar és a főurak oltalmat kerestek maguknak a pestisjárvány elől, ezért 1510. május 23-án Visegrádról ide tették át székhelyüket.

Pasqualigo Péter lovag, velencei követ feljegyzése szerint a tatai országgyűlés június 24-én kezdődött, és végül a tengermelléki köztársasággal szemben ellenséges oldal került ki győztesen az egyezkedésből. Mindennek azonban lényegében már semmi jelentősége sem volt, mert erő, akarat és pénz hiányában konkrét lépéseket már nem tettek, nem kezdtek hát egy újabb értelmetlen háborúba. Ötszáz éves történelmi távlatból talán ma már kimondhatjuk: szerencsére. Az Egyházi Állam ekkor már nem támogatta a Velence-ellenes szövetséget, ezért július 10-én a pápai követ átadta II. Ulászló királynak a II. Gyula pápa által 1509 karácsonyán megáldott díszkardot és pallost, a Szentszék ugyanis ezzel igyekezett rávenni a magyar rendeket arra, hogy Dalmácia visszavívása helyett inkább a török ellen induljanak hadjáratra.

Hiába, hogy az eddig feltárt magyar források nem igazolják a tatai országgyűlés megtartásának tényét, mindenképp Pasqualigo Péter tudósításának igazát támasztja alá, hogy ez a díszkard ma is látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. A várost a főnemesség néhány héttel később, július második felében, a király pedig augusztus 10-én hagyta el, mert a pestisjárvány ekkor már Tatát is fenyegette…

Érdemes lehet itt még megjegyezni, hogy alig négy évvel korábban ugyanez a II. Ulászló király adományozott szabad királyi városi címet Zentának: Sigillum Civitatis Zyntha. De ennek az ötszázadik évfordulóját négy évvel ezelőtt már megörökítettük…