Elmúlás

Található most az erdőben egyéb csúfság is. A vizet s a sarat séta közben óvatosan kerülgetve nem lehet nem észrevenni az inkább tarlóra, mint fűre hasonlító, haldokló szürke gyomnövény között ki-kibukkanó, váltakozó nagyságú tuskókat, többségük az utóbbi hetek szüntelen esőzésének a hozadéka. A napokban még úgy kellett kerülgetnünk a kidőlt fákat és átbújnunk az erdőt lezárni szándékozó szalagok alatt. Séta közben megkísérelem elfelejteni a valós veszélyt, amit most nem a szitáló csendes eső, hanem inkább a felázott talajban már csekély megkapaszkodási lehetőséget kapó, égbe meredő, teljesen szabálytalan és a fizikai törvényeket semmibe vevő görbe fák jelenthetnek. Mókusokat sem látok már, pedig tavaly nyáron még időnként a földre is lemerészkedtek. Talán barátkozni szerettek volna az emberrel, aki megfeledkezett a természetről, s még talán a saját mikroklímájáról is. Csekély vigasz, hogy másutt is és máskor is. Úgy negyven évvel ezelőtt egy matuzsálemi korú tölgyfa megölése, kivágása ellen tiltakoztam napilapunk mellékletében, a Szabadkai Naplóban. A közvélemény figyelmét csak rövid időre sikerült felkeltenem, hiszen akkor már vészfelhők gyülekeztek a Palicsi-tó és a villamos körül. A fejlemények mindenki előtt ismertek. A politikum döntött. A tó, a villamos, a tölgyfák, sőt a Szabadkai Napló sorsáról is. A négyoldalas kis újság eltűnésének idején tényleges katonai szolgálatomat töltöttem Macedóniában. Akkoriban tért vissza Ibrahim Hoti Prizren környéki lakos mekkai zarándokútjáról és terjesztette el az egész országban a fekete himlőt, amelynek első áldozata egy – a fertőzött betegeket ellátó – nővérke volt. Karantént rendeltek el az egész országban, és 18 millió polgárt láttak el védőoltással. A variola vera járványa idején heteken át még az előfizetett Magyar Szó is a máglyára került. A búcsúlevelem még el tudtam juttatni a Naplónak, és leközölték, sőt egy katona számára jelentős honorárium is megilletett akkor, de megtudtam, hogy vége, temetik a Naplót. Halottról jót vagy semmit – fut át az agyamon, miközben igyekszem a gondolataimat visszaterelni a jelenbe. A szomorú jelenbe, amelyben még az időjárás is kifordult magából. Milyen az a jelen, amelyben a friss levegőre áhítozó légutaimat az erdei sétán ózondús levegő helyett bűzös iszapszag járja át? Milyen az a jelen, amikor sok jelentős szabadkai eseményről csupán a belgrádi szerb napilapok valamelyikéből értesülhetek néha? Miért titok a vajdasági magyar újságolvasónak az, hogy a tavankúti választási szabálytalanságok miatt három bunyevác párt is bírósági eljárást indított? Kérdések sokasága, amelyekre nincs válasz. Tölgyek, galagonyák, platánok, nyírfák és hársfák között vezet az utam. A gyermekjátszótér üres. A Fortuna kisvendéglő is kihalt, elhagyatott. Ott már csak a hajléktalanok és a kóbor ebek lelnek otthonra. Azon túl óriás nyárfák szegélyezik a pravoszláv temető szélét. Dühösen ugató kutyák vesznek üldözőbe. Ennek már a fele sem tréfa. Az eső sem kímél tovább. Rázendít, úgy istenigazából. Villámcsapások fénye mellett hazaindulok anélkül, hogy a jövővel foglalkoztam volna. Tényleg, milyen jövő vár ránk, újságolvasókra? Lesz majd végre egy nemzetileg elkötelezett napilapunk, amely sohasem gerjeszti, hanem oltja a véget nem érő vitáinkat? Olyan lapunk, amire nemcsak az új Magyar Nemzeti Tanácsunk, hanem az újságolvasó is büszke lehet? Akkor talán még a lap példányszáma is növekedésnek indulhatna, és a belgrádi vagy a budapesti profi napilapok is vehetnének át híreket a Magyar Szótól, mint a régi szép időkben.