Elfolyik a haszon az árral

Az államkasszát a vízgazdálkodási rendszerhez is hasonlíthatjuk. Kisebb-nagyobb (pénzt folyató) csatornák táplálják ezt a büdzsének nevezett nagy (pénz)gyűjtő medencét, ahonnan – a különféle (pénzt) pumpáló rendszerek igénybevételével – egy másik csatornán visszavezetik a befolyt források egy részét ugyanoda, ahonnan származtak. Az allegorikus kép ezen a ponton egy kicsit zavarossá válik, de pontosan ebben, a visszajuttatásban van a lényeg, hiszen mi is a költségvetés valójában? A befolyó pénzt egybegyűjtő és azt újraelosztó rendszer.

Ha a szerbiai költségvetésre, azon belül pedig a mezőgazdaságra vetítjük ki a hasonlatot, akkor még furcsább képet kapunk. A mezőgazdaság (pénz)gyűjtő területéről egy hatalmas, Duna méretű folyam áramlik ebbe a gyűjtőmedencébe, de csak egy Bács-ér méretű kiscsatornán pumpálnak abból vissza valamicskét.

Értik ugye, hol itt a titok nyitja? A rendszer működésében, s ezt a rendszert emberek működtetik. Nem az újságírók, de nem is a földművesek.

Az idei kopaoniki mezőgazdasági fórumon Miladin Ševarlić agárközgazdász megkérdezte az állami szervek jelenlévő képviselőit, hogy vajon milyen „tudományos számítás” alapján határozták meg, hogy a költségvetésből 2009-ben összesen 2,2 százalék jusson a mezőgazdaságra, arra az ágazatra, amely a nemzeti jövedelem 13 százalékát termeli meg, a lakosság 12 százalékának szavatol munkahelyet, s emellet a szerbiai kivitel egynegyedét adja? Sejthetik, hogy mi volt erre a helyén való kérdésre a válasz. Azóta is válaszolnak.

A vízgazdálkodási rendszer és a költségvetés között nemcsak jelképes a kapcsolat. Világosan rámutat erre a jelenlegi katasztrofális helyzet a vajdasági földeken, ahol a becslések szerint 120 ezer hektár termést tett tönkre a belvíz és a viharkár. A térség többi országát – Horvátországot, Lengyelországot, Ausztriát, Csehországot, Szlovákiát – is ugyanaz az esőzés sújtotta, mint Vajdaságot és Szerbiát, a károk mégis kisebbek, mint nálunk, mivel nem volt olyan elhanyagolt állapotban a vízgazdálkodási rendszerük. A Večernje Novostinak maga Aleksandar Nikolić, a Vajdaság Vizei Közvállalat igazgatóhelyettese nyilatkozta, hogy a kilencvenes években a vízelvezető csatornák karbantartására csak 25 százalékát költötték a szükséges összegnek, az utóbbi években, amikor megkétszerezték a ráfordításokat, már az 50 százalékos arányt is elérték. Feleannyit, mint amennyit kellett volna.

A fő probléma tehát a forráshiány. A pénzt pedig az államnak kellett volna biztosítania. Jelenleg a szerbiai paraszttársadalomtól nem várható el, hogy önerőből finanszírozza egy olyan drága rendszer fenntartását, mint amilyen a vízgazdálkodás. A két évre szóló, a hektáronkénti majdnem 1000 dináros vízlecsapolási díjjal is csak olajat öntöttek a tűzre. Pont most fizessék ki a gazdák ezt a magas összeget, amikor a földjeik a vízben úsznak, s évek óta, még hírből sem látták ott a vízgazdálkodási közvállalat gépeit?

Az állami költségvetésből az utóbbi húsz évben nemcsak a mezőgazdaságra, a vízgazdálkodási rendszerre sem jutott elegendő pénz. A szociális béke megvásárlását célzó – a szavazaton kívül más hasznot nem hozó – felelőtlen pénzosztogatás mindig fontosabb volt a szerbiai politikai oligarchiának – a 2000 előttinek éppúgy, mint az utáninak –, mint az országnak kenyeret adó gazdálkodói rendszereknek a szinten tartása. S most láthatjuk az eredményeket.

Az árral együtt úszik a haszon. A szó mindkét értelmében: ahol nem a belvíz, ott az önköltségi árat sem fedező, szégyenletes búzaár teszi tönkre a gazdát.