Négyütemű emlékek

A feketét, a rosszabbik állapotban levőt Bogdán Gyula közlekedési rendőr barátomtól kaptam, egy láda sört adtam neki érte, ez volt az egyezség, a haverokkal közösen áldomásként meg is ittuk. Úgy emlékszem, ő egy rendőrségi árverésen vette bagóért, valószínűleg lopott vagy elkobzott gép lehetett, itt a rendőrség nem használt ilyen gyártmányt korábban sem. Üzemképes volt, de hamarosan mégis pótalkatrész-raktárrá vált, a jobbik alkatrészeket mind átszereltem a másikra, a kicsinosítottra. A vázat, a sárhányókat, a fényszórót a Temerini úti bolhapiacon darabonként eladtam aprópénzért.

Mekkora ökörséget csináltam… Ki gondolt negyven évvel ezelőtt arra, hogy egyszer majd az interneten kutatnak a restaurátorok az alkatrészek, darabok után, és őrületes összegekért cserél gazdát egy-egy vasdarab? Egy megőrzött, üzemképes, hiteles papírokkal rendelkező Horex ma annyiba kerül, mint egy modern családi kisautó. (Itt jegyzem meg, vén fejem megokosodott, az 1952-es gyártmányú BMW R25-ös masinám lenn csillog-ragyog a biciklimegőrzőben, hajólánccal ötszörösen odalakatolva a fűtés öles csővezetékéhez, egyszer majd talán örököseim imába foglalják nevemet érte, de ez már egy másik írás témája…)

A zöld Horex története nem ennyire szimpla. Nagyon olcsón jutottam hozzá, Pistától, egy sofőrtől vettem egy bicikli áráért. Nem csapott be. Bár már akkor nagykorú volt a motor, mégis számolni lehetett az ütemeket, olyan tökéletesen működött. Aztán ez a Pista valahová elköltözött, soha többé nem láttam, de a tőle vett motort még évekig hajtottam. Abban az időben nem nagyon nézték, kinek a nevén van a jármű, a műszaki vizsgán még azért sem szóltak, hogy zöldre volt átfestve és nem fekete, mint ahogyan a forgalmi engedélyben írta. Később szigorúbbak lettek a szabályok, a tulajdonosnak személyesen kellett vinnie műszakira az autót, a motort, és bizony, ennek a zöld Horexnek a papírjai nem is Pista nevére szóltak, hanem a korábbi tulajdonoséra. Hogy miért, nem tudom, de azt az embert soha nem kerestem fel, pedig a címe is ott volt a motor könyvecskéjében. Talán attól tartottam, hogy visszautasítja majd kérésemet, vagy azt mondja, soha senkinek el nem adta azt a motort, azonnal vigyem vissza…

És itt kezdődött a Horex vége. Sok évvel később, 1979-ben beállított hozzám egy újvidékiesen magyarul beszélő fiatalember, olyan pénzes fiú hírében állt. Valakitől hallotta, hogy van egy régi járgányom. Jóval később tudtam meg, hogy ő is a Turgenyev utcában lakott, ott volt az apjának asztalosműhelye. Addig gyomrozott, hogy eladtam neki. Azaz csak odaadtam, eltolta haza, hogy majd másnap hozza a pénzt. Rendben, mondtam, de a forgalmi engedély addig is nálam marad. Úgy két év múlva összefutottam vele a vár aljában egy pizzériában, ott támasztotta a söntést egy szépséggel. Behoztam az autóból a gumiszerelő feszítővasat, mondtam neki, hogy itt verem szét a fejét, ha azonnal nem fizet. A csaj egy szót sem értett magyarul, a pasi egyre csak nyugtatott, ne csináljunk botrányt a nő előtt. Adott egy névjegyet, másnap elmentem az apjához, a Horex leeresztett gumikkal, kissé megnyomorítva, gyalupadnak támasztva ott állt a tágas asztalosműhelyben, alig látszott ki a por alól. Akkor láttam utoljára. Mondtam, elviszem, nincs kifizetve. A nagy darab ember csak rám mordult, hogy „nem viszed sehova”, elővette a pénztárcáját és letett elébem egy tisztességes összeget. A forgalmi sem kellett neki, kizavart a műhelyből.

Ma csak ez a forgalmi engedély és a tartalék slusszkulcs van meg egykori kedvenc motoromból. Meg néhány amatőr színes felvétel.

A minap egy halk szavú úriember keresett fel a szerkesztőségben, riportot hozott az újvidéki Kapisztrán Ferences Ifjúsági Kórus magyarországi vendégszerepléséről. A kórus intézőjeként mutatkozott be, névjegykártyát is adott, hogy hívjam fel, ha közlésre kerül az írása. Elmondta, valamikor gyakran megfordult ebben a szerkesztőségben, ofszetnyomáshoz lapokat készített a nyomdának. Nézem a kártyán a nevet: Beszédes József, újvidéki lakos. Ez a név van a Horex forgalmijában is... Kérdem tőle, hallotta-e már és jelent-e neki valamit a Horex márkanév? De még mennyire! Nősülés előtt vett egy Horexot egy tengerésztiszttől, nagyon szerette azt a motort, sokáig volt nála, majd végül eladta egy sofőrnek.

Azt hittem, lefordulok a székről. Mennyire kicsi a világ! És mennyire ostoba tud lenni az ember. Itt mentünk el egymás mellett, ki tudja hányszor. Egy telefonhívás, vagy bekopogni a Futaki utca, azaz akkor a Néphadsereg utca 29-be Beszédes úrhoz, és megkérni, menjünk a rendőrségre, írjuk a nevemre a Horexot, a sofőrt meg felejtsük el. Most is az enyém lehetne ez a kivételesen ritka, így annál értékesebb motor. Ebből a sorozatból alig gyártottak egy-két ezer darabot. A BMW az más, a mai napig is termel, az ötvenes és hatvanas években is ontotta százezrével a motorokat, nem volt olyan jugó vendégmunkás, aki ne hozott volna haza egyet-kettőt. Ez az 1952-es évjáratú R25-ös, amelyik most az enyém, 1969-ben került az országba, első itteni tulajdonosa egy loparei valaki volt, de hogy az a Lopare hol lehet, csak sejtem a TZ (azaz Tuzla) egykori rendszámbejegyzés alapján.

Amikor Beszédes úrral így tisztáztuk a „közös tulajdonunk” negyven évvel ezelőtti történetét, mondtam neki, hogy egyszer, kellő alkalommal az autós rovatban is megírom majd, hogy mások ne essenek ilyen tévedésbe. Most a feltámasztott márkanév jó ok az ígéret beváltására.