Lucifer körül forog a világ

Jómagam még csak azt sem írhatom le nyugodt lelkiismerettel, hogy másra számítottam, hiszen olvastam az előzetes bejelentőket, például azt, amelyben Barbie és Ken babákat kerestek. Hogy mégis meghökkentem, az már az én bajom. Mert aki beül az Újvidéki Színház legújabb produkciójára, felejtse el mindazt, amit a magyar klasszikus drámairodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásáról, Madách Imre főművéről, Az ember tragédiája című drámai költeményről tanult vagy olvasott. Én úgy vélem, általában nem árt, ha az embernek van előtudása arról, amit nézni készül, de most kifejezetten zavart.

A mű adaptációja, vagy ha úgy tetszik, újraértelmezése Gyarmati Kata dramaturg és a belgrádi Kokan Mladenović nevéhez fűződik, aki az előadás rendezője is. Ha a látottakat egy-két szóval szeretném jellemezni, akkor először az újszerű és a formabontó kifejezések jutnak az eszembe, de egyik sem teljesen találó.

Mint ismeretes a Tragédia színeiben a szerző végigvezeti az olvasót a bibliai és a földi világtörténelem kiemelt eseményein, megmutatja az új eszméket, a felemelkedést és hanyatlást, hogy végül arra a következtetésre jusson, a bukás elkerülhetetlen. Látomásai hatására Ádám úgy dönt, nem érdemes tovább élnie, de az Úr biztatására és arra a hírre, hogy Éva várandós, vállalja a küzdelmet. Annak ellenére, hogy a kételyei tovább mardossák és kérdéseire valódi válasz helyett az Úr csak némi reményt ad neki: Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál! Ez az eredeti mű utolsó sora, amelyről nyugodtan elmondhatjuk, hogy az egyik legismertebb irodalmi idézetünkké vált.

-- Ez az előadás az emberiség téveszméinek története, amelyben kísérletet tettem annak a definiálására, hogy hol tartunk ma és meddig sokasodnak még azok a tévutak, amelyeknek a létét Madách a maga idejében bölcsen megsejtette. A vázolt eszméknek a haladást kellett volna elhozniuk, de valójában inkább boldogtalanná tették az embert – fogalmazott az újságíróknak a rendező, aki még azt is hozzátette, a mi hibánk, hogy a világ ma ilyen, amilyen. Az emberiség költeménye időtlenségbe ágyazva, korunk nyelvére lefordítva. Barbie babákkal megspékelve.

Az Újvidéki Színházban a cselekmény azzal kezdődik, amivel Madáchnál fejeződik, vagyis Ádám öngyilkossági szándékával. A nyitó jelenet, az ördög és az ember kötélhúzása, kissé vicces ugyan, de nagyon erős, mintegy megadja az alaphangot a folytatáshoz, vagy inkább megadhatná, mert a színvonal és a teljesítmény a továbbiakban igencsak hullámzó. Egy előadásról nyilván csak akkor szabadna írni, ha már többször is megnéztük, különösen ebben az esetben, amikor számos apróságot, rendezői ötletet kell észrevennünk, megfigyelnünk, nyugtáznunk. Mivel nem a tartományi fővárosban élek, annak is nagyon örülök, ha a repertoáron szereplő valamennyi darabra legalább egy alkalommal sikerül eljutnom. Éppen ezért most is csak arra hagyatkozhatom, amit a bemutatón láttam, pontosabban, ami megmaradt bennem. Kicsit zavartak például a rendező korábbi munkájából, a Narancsbőrből visszaköszönő lap-topok. De ha már a számítógépnél tartunk, mint a modern világ elengedhetetlen kellékénél, sokkal inkább ki lehetett volna használni a technikának ezt a vívmányát. Van ugyan vetítés, számítógépes animáció a háttérben, de ebbe a koncepcióba jóval több is belefért volna. Következetesen, az elejétől a végéig. Ötletesnek tartom a kvíz-jelenetet, amikor a kereskedelmi tévék mintájára és stílusában a szereplőknek egy vetélkedő résztvevőiként kellett felismerniük a tudósok, ismert emberek kivetített fotóit.

Az ember tragédiája újvidéki feldolgozásában Isten, vagy az Úr nem jelenik meg, a főszereplő egyértelműen Lucifer, aki viszont nem férfi, hanem nő. A félreértések elkerülése végett hangsúlyoznám, nem pusztán a gyengébbik nem férfiruhába bújtatott képviselője, hanem ízig-vérig nő. Elor Emina alakítja kirobbanó energiával és rendkívül sokszínűen. Érzelmes, humoros, könnyed, magával ragadó. Huncutkodás, gonoszkodás, kacérkodás közben annyira belakja a színpadot, oly sok arca van, hogy a néző egyszerűen le sem tudja venni róla a szemét. És amikor már azt hisszük, valamennyi énjét megmutatta, ott áll előttünk piros ruhában a dögös démon, akinek még Ádámot is majdnem sikerül elcsábítania. Lehet, hogy furcsa párhuzam, de ennél a pontnál az jutott eszembe, hogy István és Koppány esetében is inkább Koppánnyal szimpatizálunk, most viszont azon izgultunk, csak sikerülne a frigy! Mert el lehet játszani a gondolattal, mi lett volna, ha nem Éva és Ádám utódai népesítik be a földet… Így azonban csak azzal búcsúzhatunk, hogy Lucifer a hét főbűn közül a hiúságot kedveli leginkább.

Sajnos, az Ádámot megformáló Balázs Áron túlságosan elhalványult, háttérbe szorult Lucifer mellett, Ferenc Ágota Évája pedig a legtöbbször egyszerűen eltűnt, beolvadt a Kar (Ábrahám Irén, Banka Lívia, Jankovics Andrea, Crnkovity Gabriella, Kokrehel Júlia, Figura Terézia, Kőrösi István, Varga Tamás, Sirmer Zoltán, Pongó Gábor, Hajdú Tamás a.h., Német Attila) szereplői közé.

Az ember tragédiáját 1883. szeptember 21-én állították először színpadra Budapesten a Nemzeti Színházban, de külföldön is az egyik legismertebb magyar klasszikus alkotás. Legalább tizennégy nyelvre fordították le, és az 1892-es hamburgi, bécsi és prágai bemutató óta Európa számos színpadán aratott sikert. Az 1862-ben megjelent mű sokakat felzaklató kérdései azóta is éltetik a drámai költeményt, de a hosszúsága miatt meglehetősen nehezen kezelhető. Íme egy érdekes statisztika: a költemény 4141 sorból, 34.620 szóból áll. Ha a rendezők minden mondatot megtartanának és a szerzői utasításokat is híven követnék, talán négy-öt órába sem férne bele. Lehet, hogy éppen ez az egyik oka annak, hogy a darabnak számos kortárs feldolgozása létezik. Ezek közül az egyik most már az Újvidéki Színház nevéhez fűződik.