Az elárult elvárások és tévutak (kerülőutak) elemzése

Kokan Mladenović azon ritka rendezőink egyike, akik drámai darabok színrevitelével foglalkozva, nem végzi automatikusan a közönség szisztematikus elűzését is. Ellenkezőleg: rendezései szerencsés keverékei a modernnek és a „másnak”. Egyrészt, ez nem hagyja hidegen a színházi szakértőket sem, másrészt viszont érdekesek és vonzóak azok számára is, akik ítélete döntő súllyal bír egy darab értékével kapcsolatban, és akik miatt a színielőadás készül – tehát, a nézők számára.

Emlékezzünk csak a zombori rendezéseire, Az ártatlan Annabella afférjára, és A nép megvádolására, melyek az adott pillanatban az egyetlen igazi és őszinte kritikái voltak a belgrádi politikai és kulturális hatalomgyakorlóknak, majd az užicei Peer Gyntre, ami dél-Szerbia színházi ébredését jelentette, a szabadkai Bachanáliára, vagy a legújabb Hajra az Atelje 212-ben, amely nemcsak különböző rekordokat döntött, hanem új mintákat vezetett be a szerbiai színházak üzleti politika-felfogásában.

Mladenović tavaly találkozott első ízben az Újvidéki Színház színészeivel, Maja Pelević Narancsbőr című darabja kapcsán. Az együttműködés sikeréről tanúskodik, hogy az előadást a teatrológusok a hazai posztdramatikus színház ritka gyöngyeként jellemezték, a színikritikusok pedig a 2009-es év öt legjobb előadása egyikévé választották.

A napokban Mladenović elvállalt még egy nagy színházi kihívást, a magyar drámairodalom egyik legizgalmasabb, legnehezebb mesterművének, Madách Imre Az ember tragédiájának színrevitelét. Mladenović szereposztásában, a társulat szinte minden tagjának közreműködése mellett, Ádámot Balázs Áron, Évát Ferenc Ágota, Lucifert pedig Elor Emina játssza. A dramaturg Gyarmati Kata, a jelmeztervező és a díszlettervező pedig a rendező állandó munkatársai, Marina Sremac és Marija Kalabić. (A darab bemutatójára március 17-én került sor.) Mladenović az egyik próba után beszélt erről a kihívásról a Teátrum számára.

Egy előadás készítésének kezdeti szakaszában mindig érdekes hallani, miért dönt úgy a rendező és a színház, hogy az adott drámai művet állítja színpadra... Ilyenformán, ki választotta Madáchot és miért?

Öröm számomra visszatérni ehhez a társulathoz, és úgy tűnik, pillanatnyilag nincs nagyobb kihívás annál, mint velük színre vinni egy olyan magyar mesterművet, mint Az ember tragédiája. Ez a dráma az olyan művek sorába tartozik, mint a Peer Gynt, amely egyetlen hatalmas vonással sok mindent elmesél az emberi fejlődésről, és az ember sorsáról a Földön. Nagyon kevés olyan darab van, amely ilyen metaforikus erővel rendelkezik, mely kulcsfontosságú kérdéseket tesz fel a létezésünkkel kapcsolatban. Tíz évvel ezelőtt megcsináltam a Peer Gyntet Užicén, abban a reményben, hogy meg fogom érteni magamat és a világot a zavaros időkben. Mindazok után, ami velünk történt, egy magyar társulattal, Madách szövegén keresztül megpróbálom újradefiniálni, kik vagyunk mi valójában, hol tart az emberiség ma, a XXI. század első évtizedének végén, és meddig sokasodnak a tévutak az emberi fejlődésben, amelyeket Madách olyan kitűnően észrevett, és bölcsen megsejtett. Természetesen, a történet az alapszövegben az elárult eszmék fejlődését követi, melyeknek a haladást kellett volna elhozniuk az emberiségnek, de valójában csak boldogtalanná és az elárult elvárások halmazává tették. Madách halála óta annyi szörnyűség történt a világban, hogy kötelesek vagyunk a gonoszt a ma perspektívájából bemutatni, annál is inkább, mivel a cselekmény egésze, mely Madáchnál a nemzeti romantizmusban történik, megelőzi azt a szörnyűséget, ami ezután következik – a nagy háborút, a népek vágóhídját, a II. világháborút, Auschwitzot, a fasizmust, a kommunizmus bukását, mindent, ami annak az időnek a devianciáit jellemezte, amelyet nemrég átéltünk. Mindennek meg kell jelennie ebben a Madách-értelmezésben, de a perspektívánknak mainak kell lennie. A ma nézőpontjából kell visszatekintenünk azokra a jelenségekre, melyek a 21. század zavaros kezdetéhez vezettek. Önmagunkból, a saját csalódásainkból kell ezt tolmácsolnunk.

Az előadásunk azzal fog kezdődni, amivel Madáchnál fejeződik, vagyis Ádám öngyilkosságával, melyet az emberi történelem és a saját kora miatti kiábrándultságában követ el. Csak ezután tér vissza Luciferrel az elejére, hogy ő, az első és utolsó ember – ahogy Madách mondta – bebizonyítsa a sátánnak, hogy a világ elveszítette a nemességét, és hogy a világ minden, csak épp nem Isten műve.

Ez a metafora jelentős. Az ember tragédiája számomra az „anticandide”. A Candide-ban Voltaire azt állítja, hogy a világunk minden világok legjobbika, hogy a mennybéli kert valójában a földi kert, és hogy képesek vagyunk a földön is mennyországot teremteni, ezzel ellentétben Az ember tragédiája elénk tárja, hogy mi maradt meg az isteni műből, mivé vált az évszázadok során, mindenekelőtt az ember ténykedésének köszönhetően. Madách művében az a legszörnyűbb, és egyben legfennségesebb, hogy emberi a lelkesedés, ugyanakkor a teljes felelősség is a fennkölt ideák bukásáért, melyek jobbá tudták volna tenni a világot. A mi hibánk, hogy a világ ma ilyen.

Az, hogy meglehetős változtatásokat eszközölsz a szövegen, azt jelenti, hogy nem viseltetsz kellő tisztelettel Madách műve iránt, ami a magyarok számára „szent mű"?

Úgy gondolom, hogy minden szöveg csak előszöveg a színházi történet számára. Az előadás szövege pusztán alapját képezi a színházi szöveg megfejtésének. Képtelenség a történelmi realizmus szerzőihez hűnek maradni, hiszen akkor eláruljuk önmagunkat és a kort, amelyben élünk. Nem gondolom, hogy egy olyan csodálatos írót, mint Madách, ki kell javítani, de mindenképp a mi korunk perspektívájából kell szemlélni, és a saját tapasztalataink alapján kell tolmácsolni. Korunkhoz képest az eredeti szövegben sok minden tűnik anachronikusnak és naivnak. A gonosz és a társadalmi eltévelyedések mechanizmusa oly mértékben tökéletesedett Madách ideje óta, hogy a gonosszal kapcsolatos sejtései, és az ördöggel való játéka ma végtelenül naivnak hatnak. Meg vagyok győződve róla, hogy Madách 2010-es tolmácsolásával a darab lényegét fogjuk interpretálni, sőt, épp akkor nem tennénk ezt, ha az eredeti szöveghez tartanánk magunkat. Lenne egy érintetlen szerzői művünk, ami nem illeszkedik a mai korba, és aminek egyetlen jellemzője a történelmi fontossága.

Az ember tragédiája egy drámai költmény, olyan drámai-filozófiai mű, mely inkább a bölcs olvasónak van szánva, mint a színházi nézőnek. Igyekszünk belőle kiemelni azt, ami ma is aktív és élő a színház számára.

Minden magát műveltnek tekintő magyar kívülről fújja Madách e művét. Ami a történetet illeti, követted Ádám bolyongását a történelmi korszakokon keresztül?

Számomra sokkal érdekesebbek a jelenségek és az eszmék, melyek elpusztulnak, mint a földrajzi és történelmi helyszínek. A tönkrement demokrácia, elárult forradalom, a világot megmenteni nem tudó, elveszített tudás, és a kiutat nem nyújtó vallás jelenségeivel foglalkozunk inkább, semmint a történelmi korszakokkal. Az a jelenet, amely Madáchnál Egyiptomban játszódik, nálunk egy nemzetközi vállalatnál, ahol a rabszolgaság jelensége az érzelmek szintjén megegyezik az egyiptomi rabszolgasággal, ahol az egyén a funkcióra korlátozódik, és ahol az életét és munkáját a fáraó, illetve a korporáció tulajdonosa hatalmának és erejének szenteli, akik élet és halál urai. A közönség is fel fogja ismerni, hogy ez a multikorporatív rabság világában játszódik. Az athéni jelenetnél az érdekelt minket, hogyan jutottunk el oda, hogy a demokráciát felcseréljük a politikával, hogyan bénították meg a demokráciát a politika és a politizálás. Madách kitűnően mutat rá, hogy a demokrácia eltévelyedését a demagógok létének, a szavazatkereskedelemnek és a parlament megvásárlásának köszönheti, és ez szörnyen igaz a ma társadalmára is. A züllött Róma, a bachanáliák Rómája a mi történetünkben a világ celebjeinek kokainpartyjává alakul. Az újságaink tele vannak olyan sztorikkal, amelyek arról tudósítanak, hogy valamelyik milliomos összeszedte a bandáját a világ minden részéről, és fellépett előttük valami énekesnőcske, persze rengeteg lóvéért... Tehát ez a gőg és erőfitogtatás ekvivalense a pusztulásba rohanó Rómának. A római történelem, amely az értelmet és a gyakorlatiasságot hirdette, végül elsüllyedt a züllöttségben és az erkölcstelenségben.

Nálunk nincs konstantinápolyi jelenet, pontosabban a Vatikánban játszódik. Ma a Vatikán az, ami egykor Konstantinápoly volt a kereszténység székhelyeként. A vallási mese csúcsa nálunk a bankcsoportok gazdasági érdekeinek csúcsa, ami mindenekelőtt az egyházi állam, mely a pénzen és erőn alapszik, nem pedig az Isten őszinte tiszteletén. Ez pedig igaz a világ minden vallására.

A francia forradalom jelenete közel áll hozzám, amely, ugyanúgy, mint a a szerbiai forradalom, és a forradalmak végig a történelemben, a politikai elit cseréjével végződött, nem pedig valódi társadalmi változásokkal.

A londoni jelenet is más nálunk, mert, ha megszüntetsz minden ideológiát és vallást, és formálisan bejelented az egyenlőséget és szabadságot, az új világrendet csak a gazdasági erő és az érdekek tudják kialakítani, és rájössz, hogy mindannyian a börzén vagyunk, és mindannyiunkat eladnak, tehát az egyetlen kiút a tudás. Madách ezt a prágai jeleneten keresztül ábrázolta, amelyben a szomorú sorsú tudós, ahelyett, hogy a világegyetem sorsával foglakozna, a gazdagok számára kénytelen horoszkópokat készíteni, hogy kielégítse felesége anyagi igényeit és kora hatalmasainak komplexusait. Mi a tudást, mint jelenséget az interneten keresztül vizsgáljuk. Úgy gondolom, hogy akárki is fedezte fel a számítógépeket és az internetet, mindezt azzal a céllal tette, hogy elősegítse az emberek közötti kommunikációt, és hogy a tudást elérhetővé tegye mindenki számára. Azonban ennek épp ellenkezője történt – az internet túl kevés tudást és túl sok információt tartalmaz.

Elérkeztünk oda, hogy kialakulóban van az új babiloni zűrzavar, és ennek az internet a bibliai megfelelője. Erről a zűrzavarról ír Madách. Az interneten keringő lényeges és lényegtelen dolgok összekeverednek. A pedofília, a szexuális kereskedelem, a világ minden betegségéről szóló információk egyformán elérhetőek a net révén. Feltevődik a kérdés, mi ezen tudás lényege, és mit jelent mindez.

Mindezek után kötelesek voltunk, Madáchhoz hasonlóan, aki vette a bátorságot, hogy kifejtse a világgal kapcsolatos utópisztikus vízióját, feltegyük a kérdést, mi történik a világgal a jövőben, hova fog juttatni minket ez a meglehetősen ügyetlen beavatkozás az isteni műbe, hova vezet a klónozás, biotechnológia, mi lesz a számítógépekkel, vajon az Isten művének kijavítása nem annak a megsemmisítése-e? Az ember tökéletesítése a genetikai kód kijavítása által az isteni gondolat befejezését jelenti-e? És eközben elérkezünk az emberiség epilógusához, amelyben nehéz okot találni az optimizmusra, és amelyben Ádám öngyilkosságának okát is kereshetjük. Lucifer nem engedi Ádámnak, hogy megölje magát, hiszen sokkal nehezebb ma élni, mint meghalni. Luciferünk sajátos módon érdeklődik Ádám iránt, hisz Ádám azon ritka emberek közé tartozik, akik felelősnek érzik magukat, hiszen úgy gondolja, hogy végérvényesen eluralkodott rajta a gonosz és az értelmetlenség, és emiatt öngyilkos akar lenni. Korunk azon ritka emberei közé tartozik, aki jó, és ez iránt senki sem érdeklődik jobban, mint az ördög. Ha Ádám nem folytatja az életét, és vele megszűnik a jó emberek sora, az ördög lesz az egész történet győztese. És épp ez a legrosszabb, ami az ördöggel történhet, hiszen ha győz, a történetnek vége, és neki nincs kit megrontania. A győzelme egyben a végét is jelenti. Úgy gondolom, hogy Luciferünk állandó érdeklődése Ádámunk iránt a vágy, hogy megőrizze a jó mítoszát, melyet az örökkévalóságig ronthat meg. Ez az a fantasztikus hinta, melyre Madách a művében fókuszált.

Elég sokat változtattunk a szövegen, a darab felépítésén, mert úgy tűnik, hogy a legfontosabb dolog, amit egy rendezőnek tennie kell, hogy együttműködve a munkatársaival az író hullámhosszára jusson, hogy megfejtse, mit akart az író elmondani a koráról, és ehhez miért éppen az adott nyelvezetet használta. Mindig sokkal fontosabb számomra, hogy mit akart mondani, mint az, hogy hogyan tette ezt meg, mert ez a „hogyan” változik a korral, a művészi kifejezési forma fejlődésével, de a „mit” a darab lényege. Pontosan látjuk Madách szándékait, az pedig, hogy milyen kifejezésmódot használunk, formálisan lehet akár Madáchhoz méltatlannak mondható is, habár szerintem nem az, mert mindvégig arra törekszünk, hogy közben a művészetének lényegét elmondjuk.

Miért nő Lucifer a te értelmezésedben? Van valami titkos beleolvasható jelentése ennek? 

A játék szempontjából érdekes, hogy Lucifert nő alakítja. Vonzóbb azért is, mert azt gondolom, hogy a női nemben sokkal több titok rejlik, mint a férfiben, sokkal több túlvilági. Ez olyan, mint a kutya és a macska közötti különbség. A férfi a kutya, a nő a macska. A macska, még ha hűséges és odaadó is, egyfajta előreláthatatlan odaadással rendelkezik, amely közelebb áll Luciferhez, mint Krisztushoz. Ez egyszerre izgató és játszható, jó háromszög, főképp mert a mi Tragédiánkban nincs Isten. Isten, ahogy Lucifer mondja, átmenetileg nincs jelen, és neki kell eljátszania az ő szövegét is. Nem fogunk sztereotípiákat játszani, hibátlan Isten, gonosz ördög... ki nézné azt...?!

Madách a jégkorszakban fejezi be, a nap kialszik, eltűnik... a Haj című előadás, melyet nemrég állítottál színpadra az Atelje 212-ben, a Jöjj el, napfény című fohásszal zárul... A darabjaid jó részét látva, azt az érzeted kelted, hogy mindig ugyanazokkal a démonokkal számolsz le, hogy mindig a nap iránt fohászkodsz, csak minden alkalommal radikálisabban...

Számomra ez a két darab nagyon hasonló, mint ahogy a hozzájuk fűzött szándékaim is. A Haj segítségével egy mindössze negyven éves szöveget interpretálok radikálisan, az előadásban összesen 27 mondat maradt meg az eredetiből. A Hajban leszámolunk korunk téveszméivel, amelyek miatt elviselhetetlen lett az élet – ez a kor rezüméje, amelyben élünk, míg a Tragédia az emberi történelem szomorú összefoglalója.

Madách a nagy eszmék bukásáról beszél a történelmen keresztül, korszakokról, melyek szerencsétlen véget értek, eszmékről, melyeknek előrébb kellett volna vinniük az emberiséget, és ehelyett hátráltatták a fejlődését, olyan jelenségekről, mint a vallás, tudás, demokrácia... A nézőpontunk szinte ugyanaz, csak a történelmi sík vltozik.

A fotók (Mikus Csaba) a próbafolyamat alatt készültek

Lucifer és a rendező