A világot jelentő deszkán a DESZKÁ-n

- Szia Kati!

- Szia! (A háttérből beszűrődnek a próba zajai.)

- Zavarlak? (Hülye kérdések feltevésében mindig bajnok voltam. Miért is zavarnék egy öltöztetőt a főpróbák egyikén…?)

- Gyorsan mondjad, mert már elkezdődött a próba…

- Mikor indulunk Debrecenbe?

- Holnap reggel kilenckor. Szia!

Na, bumm! Amúgy szeretek a társulattal menni, mert szinte már ők a családom, de most valahogy – neeeeee!

Másnap reggel bevánszorgok a buszba, helyfoglalás, és már kezdek örülni, hogy itt vagyok. Szandra éjjel egykor sütött madárfészekkel kínál (amíg meg nem mutatta, mi az, azt hittem, hülyéskedik, nem létezhet ilyen nevű sütemény… van, és finom), Ákos elfoglalja a helyét mellettem, és már jobban is vagyok.

Határ, várakozás, szidok magamban mindenkit, aki csak felelős a határok meglétéért. Eszembe jut, hogy a múlt hétvégén, Prágába menet hogyan suhantunk át a magyar-szlovák és szlovák-cseh határon… Az út ezzel együtt valami kilenc óra, szegény buszunk nem bírja a nagyobb tempót, utolsó másfél órára a fűtés is bemondja az unalmast. Magamban belegondolok, ha a verekedős kosarazó helyett a kultúrát támogatták volna meg kilencszázezer euróval, sok minden másképp lenne. Hiába, nem értek a politikához…

Debreceni utunk apropója a DESZKA fesztivál, a Drámaírók és Színházak Kerekasztala, amely immár negyedik alkalommal nyújtott bemutatkozási lehetőséget a Csokonai Színház színpadán a kortárs magyar (anyaországi és határon túli) drámaírók számára. Mivel pedig a dráma színpadi megvalósulásra teremtődik, a drámaírók művei által színészek, társulatok, és mindennemű színházcsinálók is megmutathatják magukat. Az Újvidéki Színház két előadást is vitt a Deszkára, Gyarmati Katának, színházunk dramaturgjának Puskás Zoltán által rendezett Hét nap a világját, és a Táborosi Margaréta által Domonkos István verseiből összeállított és megrendezett Tavasz– Hős kis ibolyák című produkciót.

A fesztivál egy hete alatt – március 8-tól 14-ig tartott – huszonegynéhány klasszikus és kísérleti darabot láthatott a közönség, emellett mindennap voltak kerekasztal-beszélgetések az aznapi darabokhoz, azok témájához kapcsolódóan. Ilyen volt A délvidéki színház különleges helyzete, egyedi vonásai megnevezésű beszélgetés is, melyet Bérczes László (a szabadkai Gézagyerek című előadás magyarországi rendezője) folytatott Gyarmati Katával, Táborosi Margarétával és Verebes Ernő (többek között színházi) zeneszerzővel. A nem kifejezetten nagyszámú érdeklődő – néhányan közülünk, meg néhány „csokonais” színész - egy élvezetes beszélgetést hallhatott, még akkor is, ha konzekvenciák nem kerültek levonásra. (Bár nyilván nem is feladata ez egy éjjel 11 órai beszélgetésnek.) A címben említett délvidéki jelzőt hamar a beszélgetés folyamán gyorsan kiszorította a vajdasági, az e kifejezéssel illetett színművészetről a számbeli adatokon mellett – negyvenezres közösséget szolgál ki a két szabadkai színház, a Kosztolányi és a Népszínház, tizenötezreset az Újvidéki – megtudhattuk azt is, hogy a fenti adatok nagymértékben meghatározzák a színházak mozgásterét. Mivel Kata és Margaréta a mi színházunk tagja, elsősorban annak önállóan vállalt kényszerpályájáról (hangozzék bármennyire is logikai képtelenségnek), és az azon való mozgásról beszéltek, bár ez, mint elmondták, jellemző a szabadkai, de általában a kisebbségi színházakra is. Ilyen körülmények között nagy feladat hárul a közönségszervezőre, emelte ki Bérczes László.

A Tavasz délutáni bemutatója előtt eszembe jutott a délelőtti beszélgetés egy mozzanata. A beszélgetés moderátora felemelte a műsorfüzetet, rábökött arra a képre, amelyen a Tavaszban szereplő fiatal színészek fekete-fehér jelmezben, egy csoportban állva, dacosan néznek bele a fényképezőgépbe, és azt mondta, ha nem tudná, hogy mi ez, kapásból azt mondaná, hogy vajdasági darab, hiszen ennyi energiát, őszinteséget ritkán tud egy pillanatkép megörökíteni, ez pedig főleg ránk jellemző… Nos, a koraesti, hiszen a 17 óra a tavasz elején még annak számít - előadáson aztán tényleg feltöltődhetett a közönség energiával. Furcsamód még a korábban a lemerült elemre hivatkozva nem működő fényképezőgépem is megtáltosodott – igaz, csak egy kép erejéig… Az előadásról – dióhéjban – azt kell tudni, hogy a rendező a Domonkos-versek által inspirálva felkutatott mindent, ami kapcsolatba hozható a költővel, majd ezt egy (élet)kép-sorozattá formálta a Művészeti Akadémia akkor (azaz tavaly) végzős magyar színészhallgatóival és Elor Emina színésznővel. A próbafolyamatnak, mint többször már elmondta, műhelymunka-jellege volt, mindig az együttgondolkodás rendezte. A színészek még anno, a premier körüli beszélgetésünk alkalmával a háta mögött jól ki is beszélték… Mielőtt még arra gondolna, kedves olvasó, hogy jó magyarként a sárga földig lehordták, elárulom, hogy agyba-főbe dicsérték. Úgy látszik, nemcsak a háta mögött, és nemcsak a színészek nyilatkoztak róla pozitívan, hiszen a színészi diplomával rendelkező Margaréta idén Pesten megkezdte rendezői tanulmányait.

A darab után kikértem néhány néző véleményét. Az egyikük rákérdezett, hogy történetesen nem workshop jellegű munkával készült-e a darab, hiszen a színészeken látszik, hogy nem pusztán eljátszói, hanem tevékeny alkotói is a darabnak. Azt a bizonyos sugárzó energiát is többen említették a közönség soraiból…

Amely közönség azonban annyira azért nem volt nagyszámú, hogy megtöltse az egész Víg Kamaraszínházat, ahol az előadás bemutatásra került. Bár az is tény, e színház lényegesen nagyobb, mint az újvidéki. Utóbb azonban kiderült, hogy a Csokonai Színház általunk látott két színházépülete közül ez még mindig a kisebbik…

Másnap este hatkor a főépület nagyszínpadán játszotta társulatunk a Hét nap a világot. A próba kettőtől kezdődött, szabad voltam az előadásig, hat óráig elméletileg lett volna alkalmam feltérképezni a színházat. Igyekezetből nem is volt hiány, sétáltam eleget, úgyhogy az előadás kezdéséig eljutottam oda, hogy a földszinten már egészen jól tájékozódtam. A pincerész, amelyben a büfé is helyet kapott, nem jutott el odáig, hogy teljesen megismerkedjünk, így többször is a mosdók tájékán kerestem, nem nagy sikerrel. A három emeleti karzat és a hozzá tartozó ilyen-olyan helyiségek már több volt a soknál, a sok lépcsőről már nem is beszélve. Szidtam is rendesen az építőket, hogy miért nem tudtak egy-két liftet is belecsempészni. Utólag tudtam meg, hogy az épületet 1865-ben adták át. Az akkoriak pedig, úgy tűnik, vagy nem találkoztak még lifttel, vagy nem voltak ilyen elkényelmesedettek, mint mi… Viszont a lépcsőzésért mindenképp kárpótolt az egyébként használaton kívüli harmadik emeleti páholyokból elém-alám táruló látvány. Vagy negyven méterre tőlem, a színpadon már ment a Hét nap a világ, különös volt egészen apróban látni színészeinket, mintha egy tévé képernyőjén keresztül nézném. A fejemet sikerült néhányszor beleverni a mennyezetbe, de vigasztalt a tudat, hogy színházmennyezet még úgysem került ilyen intimitásba a fejemmel, hisz Újvidéken csak a ruhatár fogasaival sikerült ezt megvalósítanom a kezdetek kezdetén.

A szünetben, tudósítóhoz (nem) méltóan sikerült elvegyülnöm a tömegben, amely ezúttal nevéhez méltóan tömeges volt. Örömmel konstatáltam, hogy ahhoz képest, hogy az egyik ruhatáros a közönséget a határozottan konzervatív ízlésű kategóriába sorolta, sokan jöttek ki mosolyogva a teremből. A dologban a bibi, mint újdonsült ruhatáros ismerősömmel később megvitattuk, az volt, hogy az előadást csak annak humoros oldaláról közelítette meg a nézők nagyobb hányada, és nem tűnt úgy, hogy a darab első felét, mely talán leginkább épp egyfajta társadalomkritika, ilyen minőségében is értékelték volna.

Pedig a benne ábrázolt elidegenedés és az ebből fakadó viselkedésminták olyannyira univerzálisak, hogy nem kell vajdaságinak lenni ahhoz, hogy az ember megértse őket.

A realitás kedvéért, azért akadtak olyanok is a nézők közül, akik épp ezt emelték ki, mint egy nyugdíjas pedagógus bácsi, aki megköszönte, hogy eljött a társulatunk, és valami újszerű élményt adott neki. Kell ennél jobb bizonyíték arra, hogy a nyitottság nem korfüggő?