Életképességünk fokmérője

Nehezebb viszont arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen feladatai vannak egy nemzeti kisebbség nyelvén jelentkező médiumnak. Rendelkezik-e, és ha igen, milyen specifikumokkal rendelkezik a kisebbségi sajtó a közszolgálatiság fogalomkörén belül, vagy – ha úgy tetszik – azon túl?

„A vajdasági magyar sajtó helyzete sajátságos, mind a többségi szerb nyelvű, mind az anyaországi magyar médiához viszonyítva. Kisebbségi létünk és e közösség korlátozott anyagi lehetőségei folytán ugyanis nálunk nincs mód különálló jobb- és baloldali, konzervatív és liberális, hatalmi és ellenzéki sajtószervek fenntartására, hanem médiumainknak egyszerre kell megnyilvánulási teret biztosítaniuk a magyar közösségen belül megjelenő minden politikai opciónak” – fogalmazott nyílt levelében a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete pontosan öt évvel ezelőtt, ugyancsak a magyar sajtó napján. Nem vitás, hogy a közszolgálati vajdasági magyar sajtónak a teljes közösséghez kell szólnia, a kisebbségi társadalom teljes spektrumát le kell fednie. Nehéz feladat ez az újságíró, de különösen a szerkesztő számára, mert adott esetben félre kell tennie ideológiai hitvallását, politikai szimpátiáit, és olyan véleményeket is be kell engednie a sajtótermékébe, amelyekkel mélységesen nem ért egyet.

Ám ez a vajdasági magyar médiának csak egyik sajátságos szegmense. A másik, talán fontosabb, és az utóbbi hetekben éppen a Magyar Szó tekintetében megkérdőjelezett specifikuma az, hogy a vajdasági magyarságot, e közösség érdekeit kell szolgálnia. Mert a vajdasági magyar közszolgálati médiumok nem pusztán magyar nyelven megjelenő-sugárzó szerbiai médiumok, hanem elsősorban a vajdasági magyar közösségnek-közönségnek szóló médiumok, s mint ilyenek, nagy hangsúlyt kell fektetniük az e közösségen belüli történésekre, e közösség kiemelkedő tagjainak és csoportjainak tevékenységére. Van, aki ezt úgy mondja, hogy magyar szellemiségűeknek kell lenniük. A vajdasági magyar médiumoknak a klasszikus közszolgálati funkciókon túl tehát igenis szerepük kell, hogy legyen a nemzeti közösség építésében, mentális egészségének megőrzésében.

De hogyan lehet építeni a közösséget, hogyan kell szolgálni ennek a közösségnek az érdekeit? Nos, ezek azok a kérdések, amelyek mentén törésvonalat látok saját szerkesztéspolitikai elképzeléseim és azok elképzelései között, akik hajlamosak összemosni saját egyéni vagy csoportérdekeiket a közösség, esetünkben a vajdasági magyar médiafogyasztók érdekeivel. Meggyőződésem, hogy a kisebbségi média akkor végzi jól a dolgát, ha nem futamodik meg a problémák feltárásától, még akkor sem, ha azzal a kisebbségi hatalmi struktúrák egyes szereplőinek tyúkszemére lép. A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy a „magyar szellemiség” nevében, valamint az „összetartás fontosságának” örve alatt a közösség funkcionáriusait csakis ajnározza, a közösség problémái mögött pedig kizárólag közösségen kívüli tényezőket láttasson. A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy tartózkodjon a kritikától, és idilli, vagyis hamis képet fessen a közösségen belül uralkodó állapotokról. Nem hallgathatja el, ha tudomására jut, hogy egy kisebbségi politikus lop, csal, hazudik, vagy egészen egyszerűen nem teljesíti az ígéretét. Hamis az a dilemma, hogy az újságíró mindennek feltárásával esetleg nem árt-e saját közösségének. Nem, sőt, ellenkezőleg: csakis ezzel használ!

Egy közösség – lett légyen az kisebbségi vagy többségi – akkor életképes, ha be tudja fogadni a kritikát, ha létezik kritikai nyilvánossága, mint korrekciós mechanizmus. Ez vitalitásának fokmérője. Az a közösség, amelyben cenzúrával vagy öncenzúrával elfojtják a kritikát, megszűnik közösségként létezni.