A világgazdaság 2010-ben

A Világbank ugyanis az idén már javított a múlt év végén kiadott előrejelzésén és a helyzetet jobbnak látja mint korábbi előrejelzésében. A múlt évben ugyanis még úgy számította, hogy a világgazdaság az idén 3,1 százalékkal növekszik. Első idei előrejelzése azonban már 3,9 százalékos növekedéssel számol. A vezető országoknál hasonló kiigazítást eszközölt. A kínai gazdaság idei növekedését 9 helyett 10 százalékra becsüli. Ezek a számok a többi országnál a következőek: az USA-nál 1,5 helyett 2,5, Franciaországnál 0,9 helyett 1,4, Oroszországnál 1,5 helyett 3,6, Indiánál 6,4 helyett 7,7, Brazíliánál 3,5 helyett 4,7 százalékos lesz a növekedés. Japánnál maradt a korábbi 1,7 százalék. De vannak országok, amelyeknél a növekedés minimális vagy esetleg még tart a visszaesés. Külön lényeges mozzanat, hogy az emberek bizakodni kezdtek, hogy maguk mögött hagyjuk a válságot: a nemzetközi felmérés szerint a korábbi 64 százalék helyett ma már 81 százalék veszi ezt biztosra. (A legbizakodóbbak Dél-Amerikában, ott 91 százalék veszi biztosra a javulást, Európában csak 70 százalék.)

Korai lenne azonban az öröm, hisz a válság hatását még a javulás beindulása után is sokáig érezni fogjuk. (Nem is szólva arról, hogy a sok vállalatnak a tönkremenése milyen nyomokat hagy maga után. Elég csak példaként megemlítenünk, hogy a légi közlekedés 9 milliárd dolláros vesztesége miatt több mint 30 légitársaság csődbe jutott, de 2009-ben csak Németországban 34 ezer vállalat ment tönkre.) Ráadásul még sokáig megmaradnak a válság tartós következményei. Nem véletlenül hangsúlyozzák a válsággal kapcsolatos számtalan tanácskozáson azt, amit Sarkozy francia elnök Davosban így fogalmazott meg: „A világ holnap már nem lesz olyan, mint tegnap volt”. Legelőször is az általános vélemény szerint ez a „globalizálódás válsága” volt, tehát lényegesen befolyásolta a világ egyes országai közötti versenyt, ezen belül a fejlett, a feltörő és a fejletlen országok közti viszonyt. (Ennek keretében tudatosodott Európa lemaradása ebben a nagy versenyben. És Bajnai Gordon magyar miniszterelnöknek tulajdonítják azt az akasztófahumornak szánt megállapítást, hogy Kína lesz a termelés világközpontja, India a szolgáltatásoké, Európa pedig a zenéé.)

Még elgondolkodtatóbb, hogy a helyzet jobbra fordulása nem hoz javulást az embereket legjobban érintő ponton, a munkanélküliség enyhülésében. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet becslése szerint a világban minimum 20 millióval nőtt a munkanélküliek száma. Az USA-ban 2007 óta 8 millió munkahely szűnt meg és Obama nagy ambíciójú terve szerint csak 2018-ban szorítják vissza a munkanélküliséget 5,2 százalékra, holott 2000-ben csak 4 százalékos volt. Nem is szólva arról, hogy a munkanélküliség a helyzet javulása ellenére nő: Franciaországban például 2009 harmadik negyedévében 0,5 százalékos növekedés mellett 90 ezerrel nőtt a munkanélküliek száma. Az igazi nagy probléma azonban, amit a válság maga mögött hagy: annak tudatosodása, hogy nemcsak nem mehet tovább az egyének, vállalatok és országok felelőtlen eladósodása, hanem a válság kezelésének módja rendkívül nagy mértékben megnövelte azt a veszélyt, hogy országok mennek csődbe. Görögországot az Európai Unió, Dubajt Abu-dzabi most még megmentette attól, hogy fizetésképtelenséget legyen kénytelen bejelenteni, de világszerte olyan takarékossági kampány kezdődik, hogy az eddigi megszorítások jelentéktelen próbálkozásoknak tűnnek majd mellettük. (Németország volt az első ország, amely törvénybe foglalta, hogy 2016-ig egyensúlyba kell hozni a költségvetést.)

Milyen változást hozott a világba a gazdasági válság – lassan már ennek a mérlegét kell elkészíteni. Itt elsősorban arra gondolunk, hogy mennyire megerősödött az az irányzat, amely abból indul ki, hogy a világ túlságosan egységessé lett, az országok rendkívül mértékben függnek a tőlük távol és hatásuktól függetlenül lejátszódó folyamatoktól, megengedhetetlen tehát, hogy ezek az országok ne növeljék az ilyen folyamatok ellenőrzésének, befolyásolásának fokát; más szavakkal: okvetlenül szükség van a világgazdaság nemzetközi irányításának fokozására. Nem véletlen, hogy az évenként megismétlődő davosi tanácskozás idei témája „a világ a válság után” volt, de az igazi vita a „pénzügyi piac szabályozása” körül folyt, azzal a meggyőződéssel, hogy – ahogyan Sarkozy fogalmazott – „meg kell teremteni a világgazdaság nemzetközi irányítását”.

Ez a nagy vállalkozás abból indul ki, hogy a válság megmutatta: a liberalizálásnak, a szabályozásmentesítésnek és privatizálásnak még Reagan amerikai elnök által a világra kényszerített rendszere nem működik. E helyett egy-egy országon belül az államnak olyan változásokat kell végrehajtania, amilyenek miatt Obamát már a szocializmus bevezetésével vádolják. Maximálisan meg kell menteni a kapitalizmus nagy előnyét adó versenyt. („Semmi sokkoló nincs abban, hogy valaki sokat keres, mert munkahelyeket, gazdagságot teremt” – fogalmaz Sarkozy.) De vissza kell szorítani mindent, ami a spekulációktól a meg nem érdemelt hatalmas jutalékokig a reális gazdasági szempontok háttérbe szorulását hozzák magukkal. És az egyéni érdekeknek a közös érdek rovására történő érvényesítését ki kell zárni az államok közti viszonyból is. Az ilyen megoldás keresésének keretében külön téma a demokrácia kérdésének felvetődésétől (hogyan működik a demokrácia, amikor a többségnek kell áldozatokat hoznia?) az „újraiparosítás" emlegetésén át a tartalékok kimerülésének tudatosodásáig a válság megannyi hatása.