A VVM az új magyar párt!

Azért, mert csak három esetben volt éppen ez, tehát ketten voltak a sétálók, a másik két esetben pedig egy hármas és egy ötös csoportról van szó. A párok fiatalok voltak, harminc éven aluliak. A csoportok középkorúak, azzal, hogy az ötösben volt egy kisfiú is. Ez volt az első eset, amióta visszajöttünk Ausztráliából, hogy ennyi magyart hallottam egyetlen délutáni sétánkon a Duna partján és a városon keresztül haladva! A szép idő kicsalta az embereket, nagyon sokan voltak az utcákon és a Duna partján is, és nagyon felemelő volt számomra, hogy ezek a magyarok normális hangon beszélgettek, nem suttogtak – de nem is úgy, mint a nemrégen jöttek, akik a központban meg a sétányokon is naponta ízléstelenül hangosan szónokolnak, „harcba hívják a nemzetet”! Mindeddig ezt rendszeresen csak Mucsi Bandi, valamint Szél Tibor barátaimmal tettük… ezenkívül csak hébe-hóba hallatszott a „kezitcsókolom”! Mintha nem lett volna egyáltalán a VVM-ből! És most hirtelen jött a második „V” – Vagyunk még mindig. Változna tehát valami, vagy csak a véletlen hozta össze ezt a „hihetetlen” számot?! S azt, hogy tizennégy magyar egyetlen délután hangosan beszél az utcán, és nem fél, hogy valaki majd rájuk szól, vagy ne adj’ isten egyéb! De ez mégsem Temerin vagy Szabadka, nemde?

Az M-mel azonban már baj van! Az újvidéki rendszeres hétfői kimutatás azt mondja, hogy egyetlen magyar nő ment férjhez – szerbhez. Két kislány született, Magyar Renáta és Német Emma, és egy kisfiú, Horvát Aurél, érdekesek a vezetéknevek ugye – és sehol egy Szerb, még Rác sem?! Mi történik itten? Ezzel szemben heten haltak meg. Öt nő – 1946-os, 1939-es, 1932-es, 1924-es és 1922-es születésű, a két férfi, aki 1945-ben és 1939-ben született. A gondolatmenetemben nem csupán természetes halálról van szó, hanem az „M” gazdasági formájáról is – az utóbbi hónapokban négyen kértek meg, hogy segítsek nekik kijutni a kenguruk országába. „Egyetlen jó” az egészben, hogy fele szerb volt! Persze aligha másról, mint a nagyobb darab kenyérről van szó. Érdekes, ugye, hogy például a magyar NB I.-ben a múlt fordulóban a Haladás–Kaposvár meccsen Bogdanović 2, illetve Stanić voltak a góllövők. Továbbá a ZTE-ben Pavičević volt eredményes. A Videoton győztes gólját Nikolić lőtte. Volt azonban egy öngólos is a ZTE-ben Todorović névvel! Ezekről azonban nem ír a sportújságírás belgrádi abszolút vezére, holott minden más országban játszó labdarúgóról beszámol. A magyarokkal valami baja volna ennek a lapnak. Vagy az a baj, hogy az általuk számon tartott 140 játékos hét gólt rúgott, a magyarországi vendégmunkások (lehet, hogy van belőlük egy tucat, nem tudom) ötöt lőttek?!

Tetoválás és dekoltázs

Beckham a közeljövőben – legtöbb két év múlva – valószínűleg arról lesz ismert, hogy a M.Unitedben, a Realban, a Milanban játszott, de valami amerikai klubban lett negyedmilliárdos. De azt se feledjék a fociszurkolók, hogy a Spice Girls egyikével kötött házassága játszotta a legnagyobb szerepet „hirdetőtáblás” pályafutásában.

Nem nagyon értem az Armani „érdeklődését” iránta, hisz borzasztóan ízléstelen a haj- és szakállviselete. Persze nem szabad elfeledni a Gillette-tel kötött szerződést sem! S a még furcsább „öltözetét”, a tetoválások sokaságát. A napokban arról regélt az egyik sportlap, hogy most készült el a 18. tetovált valami a sajátos Beckham billboardon! Van mit látni a gyerekeinek, az tuti.

Bár a kis tömzsi Rooney darabokra kaszabolta a Milant, Beckham „visszatérése” az Old Traffordra grandiózus volt! Nem a játéka, hanem a fogadtatása. Amikor csereként bejött, hetvenötezer ember tapsolt neki szívből. A tv csak Fergusont nem mutatta (aki – mondjuk ki nyíltan – évekkel ezelőtt elzavarta), így nem lehet tudni, hogy kiheverte-e már, hogy az egyik gyereke felnőtt és osztozkodni akart vele a plebsz kegyeiben.

Persze ha csak lehet, rövid ujjú mezben játszik, és a meccs után föltétlen ki kell állítani a torzón lévő műveket is. Nemegyszer látható a tv-ben, hogy a hideg ellenére is sok játékos egy istenért nem venne fel hosszú ujjú mezt, mert minek a tetoválás, ha azt nem látják, akiknek látniuk kell. S ma már szinte nem sportoló, de talán már nem is ember az, akinek a testét nem díszítették ezek a burjánzó bőrfestő művészek. A hét derekán egy francia bőrfejű kapus tarkóján látott világot egy érdekes ábra. Felteszem a kérdést, van-e még olyan darab bőr az emberen, ahol nem volna tetoválás? Jelentsék nekem, mert a közelünkben két ilyen műterem van, és biztos vagyok abban, hogy megköszönnék az ötletet. Valami hasonló történik a dekoltázzsal is – az is azért van, hogy lássák! Nemde? Hát igen, de ezekben a hideg napokban, különösen amikor a Košava fúj, de nagyon, az ember azt hinné, hogy a józan ész… Ugyan, kérem! Mi köze a józan észnek a dekoltázshoz? S mi köze van bárkinek ahhoz, hogy fázik-e a hölgy?! Igaza van Anthony Hopkinsnak, aki a napokban így kommentálta a divatbemutatón látottakat: „Édes isten, mivé változtunk. Ezek az anorexiás leányok úgy lépkednek, mint valami lélek nélküli robotok. Kivételesen fontos fogadáson nézed például Paris Hiltont és a vele hasonlóakat, és kérdezed magadtól: »Van ezeknek valami is a fejükben?« Ez egy tömeges rabság, egyféle fasizmus. Azt gondolom, hogy az emberek egyáltalán nem gondolkodnak. Vagy csak én öregedtem meg?! Lehet, hogy ezt a kérdést kellene nekem is feltennem…”

Óvakodj a görög hozta ajándéktól és a Đokovićoktól!

A legjobb közmondás sem jön be mindig. A közcímben lévő azonban meglepően sokszor beigazolódik, habár ennek az ellenkezőjét mondta Kubát János, aki hosszú éveken át élt és edzősködött Athénban. Ő asztalitenisszel öregbítette Jugoszlávia sportjának hírnevét, amit most a szerb kosarazók és edzők tesznek nagy sikerrel. Olyannyira, hogy a Panathinaikosz, bár pont nélkül utolsó volt a csoportban, mielőtt Belgrádba érkezett, fölényesen nyert Vujošević csapata, a Partizan ellen. Így történt az, hogy a belgrádi együttes csak abban az esetben juthatott Európa legjobb nyolc csapata közé, ha megveri a Barcelonát ott Spanyolhonban, vagy ha a PAO kiüti a szintén görög Maruszit. Ugyan, kérem! Egyikre sem tettem volna egy garast sem! Nem Obradovićban kételkedtem, hanem abban, hogy a PAO a sérültek listáján lévő kezdőötös nélkül is képes győzni. És éppen ez történt! Tehát Kubátnak volt igaza. Le a kalappal a görög csapat és edzője előtt.

Ezt nem mondhatnám a Realra. Se a nagyzoló elnökére. Nem mintha nagyon búsulnék kiesésük miatt, ó, nem! Már csak azért sem, mert jó az, ha pénzért nem lehet éppen mindent megvenni! Sem C.Ronaldo, sem a mindenhatóhoz bejáratos Kaká nem hozták meg hat év után sem azt, hogy a legnagyobb bevétellel rendelkező madridi gigantikus bejusson Európa legjobb nyolc csapata közé! Ezzel szemben a nagyon spórolós Arsenal szórta a „futballpénzt”, mint valami mennybemenő részeg. Mindegy, hogy kinek, ebben a versenyben, ezen a szinten ötöt adni egy meccsen – ez igen! Nem lepne meg, ha a nyár folyamán Wenger Madridban keresne házat… Bár ő nagyon fogadkozik, hogy nem megy sehova, de végeredményben mindenkinek megvan az ára, tehát…

Csordás Árpád hét közben ráhúzta a vizes lepedőt a Đokovićokra, én megtetőzném még eggyel, de nem lepedővel, hanem pokróccal, mert az, ahogy nagyon sokan, ott Belgrádban, nyalják a család fenekét, nemcsak ízléstelen, hanem példátlan. Ha az állandóan lencse előtt lévő sportminiszternőnek volna egy kis mersze és csinálná a maga munkáját, akkor nemcsak a Đokovićokkal folytatna egy-két órás „eszmecserét”, hanem a belgrádi lapok és tv-k sportrovatainak szerkesztőivel is, mert mindaz, amit leírtak, mondtak, hihetetlenül egyoldalú és sérti a Đokovićok iránt el nem kötelezettek intelligenciáját. Az egyik lap például azt mondta: szégyen az, hogy csak ennyien biztatták Nole(éka)t. Csakugyan?! Lehetséges volna, hogy az embereknek nincs éppen arra (is) pénzük, hogy a negatív értelemben szókimondó milliomost biztassák?! Ha én isteni erővel rendelkeztem volna, azokban a napokban Troicki nyer két meccset, és nem Nole! Mennyivel szebb lett volna! S talán a Đoković klán és a fenékfényesítő fővárosi lap is egy kicsit normálisabban viselkedik.