Kukoricán térdeplő szülők

És most nem is a szociális központok elavult módszereire és hatástalanságára gondolok. Sem az iskolarendszer alkalmatlanságára, hogy hatással legyen a szülőkre a gyermeknevelés mikéntjét illetően – pedig elvileg ez is feladata lenne. Hanem magának a törvénymódosító indítványnak az abszurditásaira, illetve arra a már ismerős tendenciára, hogy papíron szépen mutatnak a dolgok, a gyakorlatban meg majd lesz valahogy.

Természetesen egyetlen épeszű ember sem híve a gyermekek fizikai bántalmazásának, és mindenki egyetért abban, hogy a gyermekek elleni erőszak szigorú büntetést érdemel. De ennek szavatolásához nem egy új és még szigorúbb törvény kell, hanem a már meglévő pontos és következetes betartatása. Az oktatási minisztérium hivatalnokai azonban, a törvénymódosítás mellett érvelve, még mindig olyan közhelyek pufogtatásánál tartanak, hogy a gyermekek bántalmazása komoly és tartós lelki sérülést okoz, illetve hogy a felnőtteknek mindent meg kell tenniük, hogy biztosítsák a gyermekek jogait, így a biztonsághoz és az egészséghez való jogot is. Az ilyen evidenciák kinyilatkoztatásán túl azonban a kérdés továbbra is a levegőben lóg: milyen intézmények és intézkedések által tartatják majd be ezt a törvényt?

Az egyik lehetőség, ami logikusnak tűnik, az, hogy az állam egy külön intézményt – nevezzük gyermekrendőrségnek – fog létrehozni, amelyhez a bántalmazott gyermekek fordulhatnak, ha panaszuk van szüleikre. Nem lesz majd azonban meglepő, ha az alapos vizsgálat után kiderül, a gyermek azért jelentette föl szüleit a különleges egységnek, mert például a rossz osztályzat vagy a kimaradás miatti büntetéséért kíván bosszút állni. De hát istenem, ez minden gyermeknek állampolgári joga, sőt kötelessége.

A neveléssel foglalkozó szakemberek ezt igenis helyénvalónak tartanák. Mintha nem láttak volna még átlagos, nemhogy nehezen kezelhető gyereket, hiperaktívnak nyilvánítanak minden problémás csemetét, aztán kioktatják a szülőket és a pedagógusokat, hogy óvatosan és érzékkel bánjanak velük, sok figyelmet szenteljenek nekik, és ne engedjék, hogy a hiperaktivitás agresszív dührohamba menjen át. De hogy konkrétan ezt hogyan tegyék, arról soha egyetlen szót sem ejtenek. Csak nem azért, mert fogalmuk sincs?!

Már a jelenlegi törvények is leszűkítik egyes felelős állampolgárok jogkörét, és bár beleszólnak a magánéletükbe, arra nincs kompetenciájuk, hogy a valódi jogsértéseket orvosolják. Az álmegoldások, a pusztán papíron létező törvénykezés viszont burjánzik, és közben semmit sem tesznek azok ellen, akik tudatosan kiskapukat keresnek a jogrendszerben. Az az érzésem, hogy amennyiben sor kerül erre a törvénymódosításra, a nevelés nem lesz valósan magasabb színvonalú Szerbiában, és a gyermekek jogai sem lesznek jobban betartva, de még több lesz a fölösleges intézmény, hivatalnok és adminisztráció. Előfordulhat majd, hogy egy jó, vagy legalábbis átlagos szülő büntetést kap, mert például pofon csapta az éppen a kistestvérét öklöző csemetéjét, abban viszont semmi segítséget nem kap, hogy hogyan nevelje valóban felelősen és felelősségre gyermekét.