A végzetes hónap

Szegény Zoran Đinđić, nyugodjék békében, 2003. március 12-én esett gyilkos merénylet áldozatául. Megdöbbentő, lehangoló, hogy az azóta eltelt annyi esztendő ellenére milyen keveset tudunk a merénylet indítékáról, az összeesküvésről. Még arra sem adható válasz, miért oltották ki az életét. Talán azért, mert a Kúlán állomásozott hírhedt rendőrosztag feloszlatását tervezte? Vagy azért kellett lakolnia, mert eltökélte a szervezett bűnözéssel való leszámolást? Vagy azért törtek életére, mert a háborús bűncselekményekkel gyanúsított összes szökevény kiadását tervezte? Nem tekinthető hitelesnek, hogy a piramis csúcsán kizárólag Legija nyugalmazott rendőrezredes és Zvezdan Jovanović rendőrezredes, a hangtalan likvidálás és az orvlövészet gyakorlott mestere állt. Elpárolgott volna az összeesküvő csoport, amelyet a vizsgálat idején annyiszor emlegettek? Mivel magyarázható, hogy a maffia teljes egészének, a titkosrendőrség, a tábornokok, a politikai struktúrák, az újgazdagok egy csoportjának azonos érdeke Đinđić likvidálása?

Csak az a biztos, hogy egy törvényes miniszterelnök életét közös bűncselekmény elkövetésére szövetkezett bűnbanda ismert és ismeretlen tagjai kioltották.

Slobodan Miloševićet 2006. március 11-én cserbenhagyta a szíve a hágai fogházban. Noha emberiség elleni gonosztettekkel terhelték, ügyében nem hozhattak ítéletet, s ennek következtében Szerbia százalékban pontosan ki nem mutatható hányada úgy véli, hogy elmaradt felelősségének megállapítása, s ez ártatlanságának bizonyításaként is értelmezhető.

Az alkotmány, a jogrendszer lábbal tiprásával, a polgárok szavazással kinyilvánított akaratának semmibe vevésével, csalással őrizte meg hatalmát, egy velejéig romlott, korrumpált rendszert alakított ki, a törvények megsértésével mesés vagyont harácsolt össze, országlása idején az emberiség egyetemes történetében egy állam példátlan módon kifosztotta saját polgárait. Uralma alatt több ezer személyt likvidáltak. Ennek ellenére a hazai igazságszolgáltatás nem tekintette feladatának, hogy kivizsgálja gyanús üzelmeit és cselekedeteit.

Milošević mintha csak fizikailag halt volna meg, mintha szelleme tovább élne, megsemmisíthetetlenül, mint silány rémfilmekben az ezerszer lefejezett szörnyeteg.

1999. március 24-én tíz perccel nyolc óra előtt hatalmas robbanás rázkódtatta meg Újvidék városát. Az éppen vacsorázó család asztalán táncra perdült a tányér, s mert a légitámadás veszélyét jelző szirénák nem szólaltak meg, a híradó sem szakította meg adását, hogy valami rendkívüli történt, a dermedt percek töredékében élt a remény, hogy a katasztrófa még elkerülhető. Azután további négy robbanás következett, félbemaradt a vacsora, álmok, tervek, hidak, gyárak, iskolák, kórházak omlottak össze. Egy ország vonaglott 78 nap és éjszaka a kemény csapások alatt.

Népek, országok, térségek tragédiája, hogy minden korban akadnak olyan politikusok, akik a tiltó, figyelmeztető jelzések ellenére őrült sebességgel előznek a kanyarban, abban a tévhitben ringatva magukat, vagy már rögeszméjükké vált, ha egyszer, kétszer, háromszor hajszálnyira megúszták, akkor miért ne próbálkoznának negyedszer is.

Elmeorvosok, szociológusok, történetírók, más szakemberek hálás témája Milošević ellentmondásos személyisége, énje, titkainak megfejtése. Közülük egy sem adott ésszerű magyarázatot, mi késztette Miloševićet, hogy három vesztes háború után újabbat indítson, holott figyelmeztették arra, hogy országát földig lerombolják. Miben hitt ez a demagóg, populista, ez a gonosz varázsló, amikor negyedszer is országának polgárait ráterelte egy olyan rettenetes útra, amelyet alattvalóinak sorsát szívén viselő, megfontolt politikus mindenképpen elkerült volna.

Még nem merítettük ki sem Milošević bűnlajstromát, sem a márciusban történteket. Egy vádalkus tanú 2003. március 25-én elvezette a bűnüldöző szervek képviselőit arra a helyre, ahol likvidálták Ivan Stambolićot, Szerbia egykori elnökét. E bűncselekmény elkövetésének három eleme mélységesen megdöbbentő: meggyilkolásának brutalitása, az, hogy életének kioltását leánya születésnapjára időzítették, továbbá tarkónlövése előtt öt percig térdepeltették a sírgödör peremén, hogy a legsúlyosabb lelki megrázkódtatást élje át. Mioljub Vitorović államügyész képviselte a vádat a bérgyilkosok ügyében. Úgy fogalmazott, hogy ,,nemcsak a vádlottak, hanem Slobodan Milošević egész rendszere felett ítélkeznek(...). A vádlottak a szerbség védelmezőinek, a kiszolgáltatottak oltalmazóinak, bátraknak, hősöknek tüntették fel önmagukat(...). A bíróság nem hősök felett ítélkezett, mert a hősök orvul, hátulról nem lőnek le senkit, nem gyilkolnak védteleneket és erőtleneket(...). Ha nem marasztaljuk el Slobodan Milošević bűnös rendszerét, akkor a történelem mond ítéletet“.

Amikor Stambolićot hívei figyelmeztették arra, hogy Milošević összeesküvést sző ellene, azzal semlegesítette gyanakvásukat, hogy ,,úgy szeretjük egymást, mint a testvérek“.

Ma már tudjuk, mint Káin és Ábel.